Ma is ködszurkáló lenne

A megkoronázatlan magyar színészkirály, Latinovits Zoltán, ma lenne nyolcvanéves. Negyvenöt évesen megszakadt életpályája során olyan sokoldalú, páratlanul magas színvonalú művészetet képviselő szellemi örökséget hagyott hátra, amely a magyar színháztörténet legkiválóbb egyéniségei közé emelte őt. Róla beszélgettünk Szigethy Gábor színháztörténész, író, rendezővel, aki több könyvet írt a színészkirályról.

A napokban jelent meg Győzelem, diadal nélkül – A rendező Latinovits Zoltán című legújabb könyve. Milyen győzelemről beszélünk?
– A Győzelem című Németh László-darab volt Latinovits Zoltán első rendezése. Budapesten nem engedték rendezni, így került a Veszprémi Petőfi Színházba. Latinovits nagyon készült arra, hogy ne csak színész legyen a színházban, de az akkori politika számára minden önállóan gondolkodó ember veszélyes volt. A Győzelem Németh László kevéssé sikerült darabja, de Latinovits Zoltán a dramaturg segítségével színpadképes szöveggé dolgozta át, és gondolatilag gazdag szövetű színházi előadást hozott létre. Az első dokumentumot 1972-ben gyűjtöttem: a Kritika főszerkesztője Latinovits Zoltán indulatos levelét a szemétkosárba dobta, én kiszedtem, eltettem és elkezdtem összeszedni az előadásra vonatkozó forrásokat. E most megjelent kis könyv az előadás megszületésének színháztörténeti dokumentációja a felkutatott és összegyűjtött források – rendezőpéldány, súgópéldány, levelek, interjúk, kritikák – alapján. De az előadás létrejöttének története egy politikai krimit is rejt magában.
– Mi takar a politikai krimi kifejezés ebben a történetben?
– A történet lényege az, hogy miképpen akart és tudott az államszocialista politika tönkretenni egy színészt, aki nem volt hajlandó gazsulálni a hatalomnak. Ahol és ahogy lehetett, Veszprémben is gáncsolták Latinovits Zoltánt. Illyés Gyula Különc című darabjának főszerepét próbálta, amikor bemutatták Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét, amely nemcsak a magyar, de a világ filmkultúrájának kiemelkedő remekműve. A veszprémi helyi lapban megjelent kritika élesen bírálta a filmet mint reakciós, a régi világ után nosztalgiázó, ízlésromboló alkotást. A Különc bemutatója után az újságban támadták a színészeket, hogy – Latinovits kivételével – nem tudják a szöveget: szembe akarták állítani az egész társulatot Latinovits Zoltánnal. A színészek jogorvoslatot kerestek, a helyi bíróság a Győzelem főpróbája hetére tűzte ki a tárgyalást. És a pert megnyerő újságíró kajánul vigyorogva foglalta el helyét a főpróbán. A premier is roppant izgalmak között zajlott. Éjszaka Cserhalmi György eltörte a lábát. Másnap Latinovits Zoltán szerette volna lemondani az előadást, mondván, egy paraszthős nem sántikálhat végig az előadásban. Az igazgató elrendelte az előadás megtartását. Latinovits Zoltán a szünetben kiment a színpadra és beszédet intézett a közönséghez, az igazgató leoltatta a villanyt. Latinovits a sötétben tovább beszélt. Akkor az igazgató kihívatta az elhárítást, akik Latinovits Zoltánt az igazgatói irodába kísérték, és az igazgató pillanatra megnyugodhatott, hogy a reakciós, szovjetellenes Latinovits Zoltánt átadta az államvédelemnek. Fél óra múltán távozott a két katonatiszt, megköszönve az igazgató elvtársnak, hogy lehetővé tette számukra a zseniális színésszel való találkozást, amely életük különleges élménye volt. És hozzátették: az ügy nem rájuk tartozik. De a már úton lévő érdemes művész kitüntetést csak három év múlva kaphatta meg Latinovits Zoltán.
– 1973-ban jelent meg Latinovits Ködszurkáló című kötete, amelyben könyörtelen őszinteséggel fogalmazta meg egy uralkodó színházi széljárás valamennyi vadkinövését. Ma is szurkálná a ködöt…?
– Szurkálná. Ugyanolyan intenzitással mondaná a magáét, mint a hatvanas-hetvenes években. Művészként alapvető feladatának tartotta, hogy mindig, mindenről őszintén elmondja a véleményét. A művész – ha nem a show-bizniszben dolgozó szakiparos – feladata a diktatúrában éppúgy, mint a demokráciában, hogy őszinte legyen és mindig, minden körülmények között ragaszkodjon az igazsághoz.
– Mi Latinovits üzenete a mának? Mit mondana ma, ha fizikailag is itt volna közöttünk?
– Szerintem ugyanazt mondaná, amit negyven évvel ezelőtt: a színész és a színház feladata az emberábrázolás. Már akkor kezdte zavarni Latinovits Zoltánt annak a fajta színháznak a lassú térhódítása, amely elsősorban látványos ötletekre épül, s amely nem megváltoztatni akarja az embereket, csupán szórakoztatni. Egy akkor nagy hatalmú rendező arra tanította tanítványait, hogy olyan színházat kell csinálni, amelyre a nézők legalább a buszmegállóig emlékeznek. Latinovits Zoltán olyan színházat akart csinálni, amelyik átalakítja, jobbá teszi az embereket, s amelynek hatása nem percekben, hanem években mérhető.
– Ma már egyre inkább legenda, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett. A cáfolhatatlan bizonyítékok azt mutatják, hogy baleset áldozata lett. Ön szerint hogyan halt meg a színészkirály?
– Az akkori torz politikai hatalom érdeke az volt, hogy Latinovits halálát öngyilkosságnak állítsa be. Ha szigorúan a dokumentumok – rendőrségi jegyzőkönyv, vasúti dokumentumok, Latinovits kézirata – alapján ítéljük meg a történteket, akkor egyértelmű, hogy baleset történt. Fel akart ugrani a mozgó vonat negyedik kocsijának lépcsőjére, elvétette, visszaesett. A „vonat elé vetette magát” és hasonló legendák légből kapottak. Izgalmasan hangzottak, de valótlanok.
– Ez is a politikai krimi része volt…?
– Igen. Ha öngyilkos lett a színész, nem kell komoly, részletes vizsgálatot lefolytatni. Akkor nem a politikai rendszer áldozata Latinovits Zoltán, csupán egy sajnálatra méltó beteg. A diktatúrák nem csak akasztófával gyilkolnak, az emberek lelki gyötrése is lehet eszköz arra, hogy szófogadóvá neveljenek állampolgárokat. Latinovits nem volt szófogadó. Idő előtt kellett meghalnia.