Mi a kotta?

Nem egészen érti a hazai zenepedagógia, milyen meggondolásból helyezték át szakiskoláikat nemrégiben az oktatási tárcától a Nemzetgazdasági Minisztérium felügyelete alá. A zeneművészeti iskolák csak a nevükben szakközépiskolák, itt nem munkaerő-piaci igényekhez igazodó szakmunkásképzés folyik, ez nagy tévedés, álljon meg a menet! Nem hegedűssegédeket, tubaszaktársakat nevelnek a konzervatóriumokban, hanem zeneakadémiára igyekvő leendő művészeket. (Ilyen alapon ipariskolát végzett csellistáról, betanított zongoristáról, átképzett, leszázalékolt hőstenorról is beszélhetnénk…) Az új elképzelésben az a legelgondolkodtatóbb, hogy a zeneművészeti szakiskoláknak is meg kell találniuk a hasonló profilú intézményeket – ez ugyanis a középfokú szakképzés rendje. Így fordulhatott elő, hogy például az egyik zeneművészeti iskola cipőipari, egy másik meg építőipari szakközéppel lépett frigyre csak azért, hogy továbbra is megkaphassa a szakképzési hozzájárulást. Közös tanműhely (hárfával, betonkeverővel, kaptafával) szerencsére még nincs. Talán majd a megújuló OPNI-ban… Történik mindez azzal a magyar zenepedagógiával, amelynek oktatási hagyományai messze földön elismertek, módszerei – politikai kurzusokon is átívelve – világszínvonalúak, tanárairól felállva beszélnek, diákjait ámulva hallgatják…
Erre most, tessék: munkaerőpiac és zeneművészet… Később talán: iparverseny és hangverseny… A karmester (akinek abszolút hallása van) azt mondja, ez fals.