Biszku-ügy: bűn és büntetlenség

Megható és elragadó családi esemény színhelye volt a napokban egy szerény rózsadombi hajlék. Szeptember 13-án ünnepelte kilencvenedik születésnapját Biszku Béla, a párt régi harcosa, aki sok ezer ártatlan ember meghurcolásáért, bebörtönzéséért és több száz bitóra juttatásáért felelős. Nem volt nagy felhajtás, a közszolgálati televízió nem kapcsolta egyenes adásban a véreskezű aggastyán köszöntését, a parlamentben a házelnök sem szakította meg a plenáris ülést, hogy hazánk eme elhíresült polgára előtt tisztelegjen. Családi körben ünnepelt az öreg, talán néhány régi harcostársa lehetett a meghívottak listáján, bár közülük egyre kevesebben élnek már. A történelem nagy hamis tanújaként mesélhetett az unokáknak néhány érdekes történetet a nem létező fegyveres antifasiszta ellenállás még kevésbé létező angyalföldi csoportjának soha el nem követett hőstetteiről, ’56 borzalmairól, hogy milyen rettenthetetlen bátorsággal tagadta meg órákon keresztül a segítséget a pártház védőitől, s a forradalom után milyen keményen, elv- és pártszerűen torolta meg, hogy az alatt a tizenkét nap alatt a forradalmárok (az ő szóhasználatával: az ellenforradalmárok) részéről a legapróbb atrocitás sem érte.
Vajon az éltes konfabulátornak eszébe jutott-e, hogy tíz nappal korábban halt meg Képíró Sándor? Persze ő úgy véli, az égvilágon semmi köze nincs az elhunyt csendőr századoshoz, csak a jobboldali sajtó próbálta egy platformra rángatni őket, mondván: ha a kilencvennyolc éves Képírót bíróság elé lehetett citálni, a kilencvenéves Biszku miért élhet háborítatlanul mindmáig, élvezve harácsolt vagyonát és kiemelt nyugdíját? Pedig Biszku és Képíró között valóban ég és föld a különbség. A különböző történelmi környezeten és kettejük beosztásán, szerepén s utólagos megítélésén túl a legnagyobb eltérés az, hogy Képíró csak gyanúsított volt, akire a bűntettet rá kellett volna bizonyítani, míg Biszku cselekedetei meggyőző módon dokumentálva vannak, egyes tetteihez már csak a büntető törvénykönyv megfelelő tételét kell párosítani. Képíró Sándor esetében viszont egy akkor hétéves tanú vallomására alapozták a vádat, aki hetven év után (!) tökéletesen felismerte azt az embert, akit gyermekként nagy távolságból, néhány pillanatra állítólag látott.
A tárgyalás hisztérikus jelenetek közepette zajlott. A Simon Wiesenthal Központot vezető nácivadász, Efraim Zuroff jó előre ítéletet hirdetett, ezzel is felheccelve pár tucat hipertoleránst, akik a tárgyalóteremben demonstráltak Képíró ellen. Halálát visszataszító blaszfémiával kommentálta Zuroff és csapata meg néhány magyar nyelven megjelenő újság. Lehet, hogy Képíró valóban bűnös volt, de hogy ilyen szintű bizonyítékok alapján, kilencvennyolc évesen bíróság elé rángassák, ahhoz egy Zuroff-féle jellem és személyiség kellett, akihez hasonló nyilván akad a jobboldalon is, de eddig (hála a jó Istennek) nem jutott túl nagy hatalomhoz. De Biszkunak nemcsak az a szerencséje, hogy a jobboldalon nincs egy Zuroffhoz fogható megszállott és agresszív „komcsivadász”, hanem a jelek szerint a független magyar igazságszolgáltatás egyszerűen szabotálja vele szemben a törvényes eljárást.
Valószínű, a földi igazságszolgáltatás eszköztárából a köztársaság (népköztársaság) törvénye már nem éri el, de vajon elegendő, célravezető büntetés-e, hogy kétségkívül már évtizedek óta sújtja őt „dolgozó népünk megvetése”? Igaz, ott, az ő környékükön nem élnek hétköznapi emberek, társalogni is inkább csak az elvtársakkal szokott, mégis érzékelnie kell a felé áradó általános megvetést. Sajnos nem látjuk jelét, hogy ez megviselné, bűnbánatra késztetné, felébresztené a lelkiismeretét. S nemcsak ő érzi komfortosan, elégedettnek magát, hanem azok is, akik lehetővé tették, hogy Biszku és a hozzá hasonlók megússzák a törvényes felelősségre vonást.