Kockázatos az első abortusz

Magyarországon, miközben évente hetvenöt-nyolcvanezer művi vetélést végeznek, és radikálisan csökken a lakosság lélekszáma, egyre komolyabb vita folyik a nem kívánt terhesség megszakításáról. Dr. Farkas Márton egyetemi docens, ismert szegedi szülész-nőgyógyász lapunknak adott interjújában egyebek mellett kiemelte: abortuszügy már 1932-ben, a gazdasági válság idején is volt. Akkor Európa-szerte megalakultak a születést szabályozó ligák, és mindannyian egyetértettek abban, hogy a nő szuverén módon rendelkezik saját testével, tehát joga van szülni is. Utólag azonban kétféle álláspont fogalmazódott meg. Az egyiket a szabad abortuszt követelők hangoztatták, a másikat pedig a terhességmegelőzést szorgalmazók. Abban az időben nálunk börtönbüntetéssel sújtották a magzatelhajtás minden fajtáját, kivéve, ha az anya életét kockáztatta. Szociális jellegű szempontokat nem mérlegeltek, a krízishelyzet sem indokolta a terhesség megszakítását. A mostani vita témáját a válsághelyzet értelmezése képezi.– Önt mi aggasztja a legjobban, amikor a terhes-ségmegszakítással kapcsolatos kérdés felmerül? – Természetesen aggódva figyelem nemzetünk fogyását, de inkább annak okait igyekszem vizsgálni. Kellő alapossággal foglalkoztam a női meddőség eredetével, hiszen 1983-ban abból írtam akadémiai doktori értekezésemet. A meddő házaspárok kezelésekor azt konstatálhattam, hogy minél fiatalabb korban történt a művi vetélés, a szervezet annál sérülékenyebb volt mind mechanikusan, mind funkcionálisan. Adatgyűjtést végeztem 1971–1982 között, és már akkor sikerült bebizonyítanom, hogy az első abortusz milyen kockázatokat rejt magában, főként a fiatalkorúaknál, vagyis a 18 év alatti korosztálynál. A művi vetélésnél ez a csoport akkor mindössze hét százalékban „képviseltette” magát, ma viszont már eléri a húsz százalékot, ami nagyon is elgondolkodtató és megdöbbentő. Ezért úgy vélem, kiemelt társadalmi jelentősége van a fiatalkorúak nem kívánt terhessége megelőzésének. – Mi a helyzet a házaspároknál? – Magyarországon a „repro-duktív korban” lévő házaspá- rok 15 százaléka meddő. Ennek eredetében a terhességmeg-szakítást követő úgynevezett okklúziós és funkcionális meddőség fontos szerepet játszik, de a születési ráta csökkenésének orvosbiológiai szempontjai is rendkívül fontosak. Mindkét petevezeték elzáródása vagy funkcionális elégtelensége kismedencei gyulladás miatt következik be, amit szexuális úton terjedő betegségek okoznak, és a művi vetélést követő lázas állapot után alakul ki. Becsléseink szerint a fiatalkorúaknál végzett művi vetélés után 13 százalékban, a 18 éven felüli korosztálynál pedig 4,5 százalékban fordul elő meddőség. – Ha ilyen veszélyeket rejt magában az első terhességmegszakítás, milyen megoldás bizonyulna a legelfogadhatóbbnak? – A megelőzés, aminek nyilván anyagi vonzata is van, de még mindig olcsóbb, mint amennyibe a lombikbébiprogram kerül. Amíg egy ilyen, úgynevezett in vitro fertilizációs kezelés elvégzéséért 250 ezer forintot fizet az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, addig egymillió forintból 118 nőt lehet díjtalanul ellátni egy évre fogamzásgátló tablettával. Ám azt is tartsuk szem előtt, hogy a jelzett kezelésnél a teherbeesés valószínűsége legfeljebb 25 százalék, tehát a páciensek jelentős hányadánál meg kell ismételni a beavatkozást. A megelőzés ezért olcsóbb, mint a terhességmegszakítás következményének, a meddőségnek a kezelése. Végső esetben elfogadhatóbbnak tartanám a fiatalkorúak esetében is, ha az anya inkább megszülné gyermekét. Az említett okok miatt ugyanis én nem vagyok abortuszpárti. – Miért erősebb a nő önrendelkezési joga, mint a magzaté? – A terhesség 280. napjáig a magzat nem jogalany, de egy nappal később már azzá válik, hiszen megszületett. A magzat és az újszülött között csak a szülés folyamata tesz különbséget. A szülés az anyára és a magzatra is megterhelést ró. Megfelelő körülmények között a magzat jól tűri a méhizomzat „munkateljesítményét”. A koponya ennek a munkának az eredményeként halad előre a szülőcsatornában a vele szembeni ellenállás legyőzése folytán. A szülés folyamatában tehát egyformán vesz részt az anya és a magzat. Mindezt azért említem, mert ha mindkettő azonos érdeket képvisel, akkor a közös cél eléréséhez azonos jogot kell élvezniük. Ez az érdek és cél pedig már a méhen belüli életben is jelen van. – Ön szerint az állam milyen mértékig avatkozhat az egyén életébe? – A nő szuverén módon rendelkezik saját testével. Legalábbis ezt állítják az abortuszliberalizáció hívei. Ez azonban azért sem állja meg a helyét, mert az anya szervezetén belül három úgynevezett víztér helyezkedik el. Az egyik az anyáé, a másik a magzaté, a harmadik pedig a peteűrben lévő magzatvíztér. Megállapítható, hogy a magzat ugyanolyan önálló életre képes a magzatvízben, mint a felnőtt ember az őt körülvevő levegőben. Számára a magzatvíz nyelése olyan természetes, mint a felnőtt embernél a lélegzés. Kevés magzatvíz vagy nyelési képtelenség esetén az újszülött tüdőelégtelensége következik be. Az embernél az oxigénhiány légszomjhoz és fulladáshoz vezet. – Miért említette ezt az analógiát? – Mert továbbra is tartja magát az az elfogadott jogi álláspont, hogy a nő önrendelkezési joga erősebb, mint a magzaté. Az utóbbi ugyanis nem jogalany. Ha már az összehasonlításnál tartok, fontos megjegyezni: senkinek nincs joga megvonni az embertől az oxigént. Az államnak például kötelessége elhárítani a légszennyeződést. Nos, ennek analógiájára épül az a hipotézis, hogy az önálló életre képes magzatnak is joga van a magzatvíz nyeléséhez, az államnak pedig kötelessége lenne, hogy megóvja a védekezésre képtelen magzatot. Az államnak joga van olyan törvényt alkotni, ami tiltja a meddővé tételt vagy akár az indokolatlan méheltávolítást. A nőnek viszont nincs joga az öncsonkításhoz, mint ahogy a háborúba menő férfinak sem az ujjai ledarabolásához. Szerintem nincs olyan ok, amely erősítené a nő jogát a joggal nem rendelkező magzattal szemben. Következésképpen azt sem tehetné meg, hogy indokolatlanul végeztessen olyan műtétet, ami a magzat környezetét veszélyezteti, illetve annak életét szünteti meg. Számomra érdekes ellentmondások tapasztalhatók a jelenlegi magyar joggyakorlatban. – Ez a magzatvédelemhez, illetve annak hiányához kapcsolódik? – Bizonyára többen felfigyeltek arra, hogy az újszülött áruba bocsátása bűncselekménynek minősül, amit nagyon helyesnek tartok. Érdekes módon a magzat elpusztítása már nem számít annak. Félreértés ne essék, én igyekszem a tárgyilagosság oldaláról megközelíteni a dolgokat. Attól eltekintve, hogy a terhességmegszakítás csonkító műtét, szerintem is szükséges elvégezni, ha a magzat kihordása – az alapbetegség romlása miatt – közvetlenül veszélyezteti az anya életét. – Arra nem gondol, hogy ezzel a tiltással fokozódna a társadalmi feszültség? – Amikor a dohányzók számára kijelölték a helyet, hol fújhatják a füstöt, az a jogszabály sem aratott osztatlan sikert, attól függetlenül, hogy a nem dohányzók egészségvédelméről van szó. Az abortuszok számának radikális csökkentése viszont nagymértékben javíthatná a népszaporulatot. Fel kellene már fogni végre, hogy a nemzet megmaradásának jövője forog kockán. Hagyjunk fel azzal a gyakorlattal, amely a kommunista ideológián alapul, miszerint a női emancipációnak egyik paramétere a terhességmegszakítás. – Korábban a szakorvosi véleményen kívül szociális javallat alapján is végeztek művi vetélést, a rendszerváltozást követően pedig krízishelyzetre hivatkozhatnak az abortusz mellett döntő nők. Ezt hogyan kell értelmezni? – Sajnos nem határozták meg konkrétan, hogy mit is értsünk krízishelyzet alatt, ezért ezt többféleképpen lehet magyarázni. Ha valaki tőlem kérdezné, mi a véleményem erről, akkor egyértelműen azt válaszolnám: krízishelyzetnek az tekinthető, amikor egy hölgy nemi erőszak útján esett teherbe, illetve valóban léteznek olyan várandós anyák, akik olyan rossz anyagi körülmények között tengetik életüket, hogy saját létfenntartásukra is csak nagy nehézségek árán tudják előteremteni a szükséges pénzt. Ám az ilyen esetek száma nem becsülhető annyira, hogy évente 80 ezer terhesség-megszakítás lenne indokolt. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Magyarországon korábban még több abortusz volt, ami a természetes fogyást eredményezte. – Melyik évben lehetett tapasztalni először, hogy hazánkban többen halnak meg, mint ahányan születnek? – 1981-ben, előtte pedig az első és a második világháború idején volt kritikus a helyzet. Annyira tartós azért sohasem volt, mint az utóbbi 18 év alatt. Ez az, ami rendkívül aggaszt.