Technotáncmese a születésről

A születés misztériumán a legfiatalabb, a Generation Next nemzedékének sem volt könnyebb átesni, mostanság pedig feldolgozni az evilági létbe vetettség nehézségeivel járó traumákat, mint a korábbi generációknak. Az Atlantis Színház hét végi premierje, a Magzatmáz címet viselő előadás táncosai arra tettek kísérletet, hogy a klasszikus pantomim és a „klasszikus” techno-, valamint a modern tánc elemeit felhasználva eltáncolják annak bizonyítékát: ezt a nemzedéket is anya szülte. A közel másfél órás, látványos előadás alapvetően a fogantatás és a születés biológiai folyamatának elmesélésére épül. A koreográfia több szempontból mutatja be a születéssel kapcsolatos nehézségeket. Molnár Éva koncepciójában egyfelől a biológiai folyamatokat változtatja mozgássá: a hímivarsejtek versenye, a petesejt megtermékenyülése, az osztódás tankönyvi ábrákból – fantasztikus kosztümök és díszletek segítségével – eltáncolható történetté lett. A koreográfia másik nézőpontja a biológiai lényként értelmezett emberé, aki élvezi, elszenvedi, de mégis „kívülről”, tudata által vezérelt organizmusként látja és próbálja értelmezni a testében végbemenő folyamatokat. Végül a pszichéjével is küzdő ember lélektani állapotaiba ágyazva az előző két szemszöget egyszerre érvényesíti a koreográfia, vagyis szituációkat értelmez a szüléssel, születéssel kapcsolatba kerülő emberek közti biológiai és kulturális kommunikáció újdonságából fakadó problémákból. A darab utóbbi nézőpontú rétegének három jelenetét kiemelve érzékelhetővé válik az előadás alaphangulata: az ambivalens viszony a születéshez. Az előadás első harmadának leghangsúlyosabb részletében három nő és két férfi táncol a színpadon. Az egyik nő egyedül, mely megoldás az előadás koncepciója szerint nem volna értelmezhető, hiszen a születés alapjához, a fogantatáshoz legalább két ember vagy két sejt szükségeltetik. De ez a jelenet az utóbbi szempontból úgy értelmezhető, hogy a másik két nő, akik szinte fotelként és szőnyegként használt férfiakkal ugyan, de párosan élik át a terhesség sokkját, egészen más problémákkal küzdenek, mint egy egyedül táncoló nő, aki szembenézve tükörképével, egyedül csinálja végig ugyanazt az időszakot. A jelenet gyönyörű zárásaként az addigra aktív párjukkal táncoló nők a blúzaik alá húzzák férfitársaik fejét, és ezek a fejek testük részévé lesznek és pocakos kismamákká teszik őket. A terhes anyák kartáncának jelenetében a Hair című film jól ismert, morbid képsorait látjuk viszont megháromszorozódva: a hófehér menyasszonyi ruhába öltöztetett, nagy hasú lányok, akik nem tudnak mit kezdeni saját, de átalakult testükkel, ezért elbutult angyalmosollyal az arcukon billegetik magukat. A filmben szerelme hallucinációiban jelenik meg ez a groteszk rohangálás, esetlen repdesés, az Atlantis Színház előadásában egy majdnem feldolgozhatatlan pszichológiai folyamat egyik állomásaként. A harmadik jelenet a két férfi táncos által előadott pantomimbetét, akik a levegőben úszó, kimerevített nyakkendővel, a reklámokból ismert mimikával breakelik el a papák aggódásának gyötrelmét a szülőszoba előtt. A kiemelt jelenetek alapján a produkció felfogásában a várandósság nem mint idillikus, áldott állapot értelmeződik, hanem egy olyan, konfliktusokkal terhelt helyzetként, melyben az ember egy átalakult fizikai és pszichés állapotba kerül. Ebben a speciális állapotban nemcsak az új helyzetekre kell felkészülnie, kapcsolatainak átalakulásával kell számolnia, hanem a saját magával és magában kialakult konfliktusokkal is. A darab nyilvánvaló sokszínűsége és alapos történetmondásra való igénye két ponton szenved csorbát. A táncosok mozgása nem elég pontos, a kezek játékának kidolgozása mintha kimaradt volna a koreográfiából. A jelenetek a több nézőpontú elbeszélés ellenére (sokszor nyilvánvalóan az átállás megoldása érdekében) sematikusan és feleslegesen ismétlődnek. Mint például a gyerek méhben való mozgásának újrajátszása, noha ennek a jelenetnek a dramaturgiája előszörre sem sikerült meghatározóra. A remek világítás, a jól kiválasztott, meghatározó és precízen komponált technozene (Future Sounds of London), a hatásos díszletek és kosztümök között a táncosok – a túlságosan lazán értelmezett tánctechnikai megoldásokkal és a túlkomponált koreográfiával – nem tudnak maradéktalanul megfelelni a maguk elé tűzött feladatnak. Az előadás számos szép szakmai fordulata és az alapötlet, a születés csodájának és a vele járó nehézségek körülményeinek eltáncolása átláthatóbb dramaturgiával és kidolgozottabb mozgással felejthetetlenné tehetné az előadást.