Megint jönnek, sztrájkolgatnak...

Noha hazai szakszervezeteink frontembereinek a közelmúltban igencsak megromlott a renoméja (VIP-listás helyezések, a „dolgozók nevében” önprivatizált balatoni Paszternák-üdülő stb.), úgy tűnik, a megkopott bundájú oroszlánok ezúttal körmeik élesítésével próbálnak kompenzálni. A kürtöt ezúttal is a VIP-listás (értsd: „fontos elvtárs”) Nagy Sándor, volt MSZOSZ-elnök fújta meg, aki tavaly – a bit-es fiúk permanens forradalmat ígérő forgatókönyvével egy időben – még alkotmányon kívüli eszközök bevetésével igyekezett a törvényes hatalmat megfenyegetni (tegyük hozzá: igencsak blöffízűen). Ezúttal utóda, az ugyancsak VIP-es Sándor László már szerényebben fogalmazott, szerinte „a tárgyalásos stratégiáról át kell térni a konfrontatív stratégiára”, ennek érdekében „összehangolt akciókra” készülnek a többi szakszervezeti szövetséggel együtt. Azóta túl vagyunk már egy csaknem érdektelenségbe fulladt bányászdemonstráción, ahol Schalkhammer Antal verte a harci dobokat a veszteséges bányák mesterséges lélegeztetéssel történő életben tartásáért, úgymond a hazai ipar védelmében. Csakhogy míg Schalkhammer Antal szíve a magyar bányászokéval dobog együtt, addig Schalkhammer úr (aki véletlenül azonos a bányászvezérrel) nagyvállalkozóként már sokkal pragmatikusabb – hiába, Hujber Ottó (emlékszünk még az „olajgate”-re?) kedvelt szóhasználatát idézve: a „biznic az biznic”.Szóval Schalkhammer annak idején – a korabeli sajtó híradásai szerint – egy hasonló demonstrációval egy időben hozatott be nagy mennyiségben importszenet az országba – naná, miért fizetne a drágább hazaiért? Csakhogy ugyanezzel a logikával: miért fizessünk mi, adófizetők a veszteséges bányák fenntartásáért? A dolog persze ennél bonyolultabb: a bányászoknak igazuk van abban, hogy az egyszerűnek látszó költség-haszon elemzések kíméletlen végigvitele emberi drámákat, egész térségek lerobbanását eredményezhetné. Csakhogy a kormány éppen ennek megakadályozására biztosított tízmilliárd forintot humánpolitikai célokra, ami minden egyes bányásznak 4-4 millió forintot jelent. Bár Schalkhammer szerint ebből csak 700 ezret kapnak készhez az újrakezdést támogatandó – amit „édeskevésnek” tart -, de azért feltételezhetjük: a maradék „néhány” millió is hasznos új lehetőségek feltárására.Íme ez a „szociálisan érzéketlen burzsujkormány”, amelyről az egyik tüntető a kereskedelmi tévé híradójának mikrofonjába azt üvöltötte: „Váltsák le az Orbán Viktort, mert ő felelős a mi nyomorúságunkért!” (Hozzátehette volna: a Heti hetes is megmondta...) No, az akciózásról a vasutas-szakszervezetek se maradhattak le. Tíz év, tizenegy sztrájk – szorgalmasak a fiúk. Szerénytelenségre az idén se lehet panasz: míg a közszféra alkalmazottai kénytelenek beletörődni a 8,25 százalékos béremelésbe, addig ők nem adják alább 14-nél. (A volánosok meg – puszta szolidaritásból – 15-nél.) Ennyivel többet érne a vasutasok munkája az orvosok, nővérek, pedagógusok munkájánál? Az átlagbérek enélkül is lényegesen magasabbak a MÁV-nál, mint a kórházakban vagy az iskolákban, bár a vasúti dolgozók fele csupán nyolc általánossal rendelkezik.Mihez képest keveslik a béremelés mértékét? A sztrájkkal összekötött bérharcokban persze mindig is benne volt az az igazságtalanság, hogy az elért eredmények nem a társadalmi hasznossággal, hanem a – károkozási potenciálból fakadó – nyomásgyakorló képességgel arányosak. Arról nem beszélve, hogy a vasutas-szakszervezetek ma is úgy tesznek, mintha költségvetési intézményben dolgoznának, holott a MÁV részvénytársaságként a versenyszféra része. Ennek megfelelően a bérek a vállalat eredményességéhez kötődnek. Ha nincs elegendő nyereség, akkor az extra bérköveteléseket csak az adófizetők rovására lehet – a tulajdonos állam felelősségével visszaélve – teljesíteni.