– Számos fotó már olyan állapotban volt, hogy nem lehetett megállapítani, mi látható a képen. Megfeszített munkával tudtuk csak restaurálni a felvételek egy részét. Lengyelországban egy profi szkennerrel dolgoztunk, ám ezek a szerkezetek csak nagyítják a kép sérüléseit. Ez tehát nem volt elég, megesett, hogy a kép felét kellett retusálni. De számomra nem ez volt a legérdekesebb, hanem a képek kiválasztása. Néztem a fotókat és vártam, hogy ezek az arcok mondjanak valamit. S amit mondtak, úgy gondoltam, nemcsak nekem, de másoknak is szólnak – fejtette ki az MNO-nak nyilatkozva Krzysztof Ducki, a könyv grafikai kivitelezője.
– Ilyen volt számomra a krakkói akadémia tanára, Stefan Filipkiewicz, akinek az unokáját ismertem Krakkóban. Mozdulataiból, a képeken észlelhető történésekből próbáltam arra következtetni, milyen volt a korabeli valóság annyi évvel ezelőtt – folytatta Ducki, a könyv harmadik szerzője.
A Ducki által emlegetett Filipkiewicz élete drámai emblémája a lengyel–magyar közös történelemnek. A lengyel festészeti akadémia meghatározó tagja a Lengyelország elleni német, majd szovjet inváziók elől Magyarországra menekült 1939-ben, ahol számos földalatti mozgalom aktív tagja volt. A Gestapo végül a mathauseni koncentrációs táborba hurcolta a művészt, aki ott lelte halálát.
A könyvbemutatón, a Budapesti Történeti Múzeum dísztermében reprezentatív külsőségek között megrendezett eseményen megjelent többek között a könyv szerzőpárosa, Krystyna és Gregorz Lubczik, Krzystof Ducki, Gulyás András, a Köztársasági Elnöki Hivatal külügyi osztályvezetője, Jeszenszky Géza volt nagykövet, Julius Janus apostoli nuncius, Mezey Katalin költő, műfordító, a könyvet hazánkban terjesztő Széphalom Könyvműhely igazgatója, Michal Adrukonis, a Lengyel Köztársaság nagykövetségének ideiglenes ügyvivője, Arkadiusz Bernas, a Lengyel Intézet igazgatója, az estet moderáló Cséby Géza író, műfordító. A könyvbemutató védnökei a tragikus körülmények között nemrég elhunyt Lech Kaczinsky lengyel köztársasági elnök és Sólyom László köztársasági elnök voltak.
„Különös fénytörésbe helyezte az estet”, mint Michal Adrukonis fogalmazott, a lengyel történelem legnagyobb légiszerencsétlensége. Krystyna Lubczyk elmondta: Kaczinsky egyik utolsó cselekedete volt a budapesti est védnökségével kapcsolatos levél megfogalmazása. Lubczyk kitért arra is, hogy a mai napig hat a szocialista korszak történelemhamisítása Lengyelországban: az oktatás hiányosságai folytán számos lengyelben az a hamis kép maradt meg, hogy Magyarország „fasiszta” állam volt a világháborúban. A kommunista diktatúra idején kevés tanár akadt, aki meg merte mondani diákjainak az igazságot. A tudatlanság uralkodik e téren a lengyel társadalomban, míg a magyaroknak korábban azt a hamis állítást igyekeztek beadni, hogy magyar „burzsujok” menekítették lengyel társaikat. Az igazság ezzel szemben az, hogy a lengyel társadalom széles rétegeit fogadták be a magyarok. Komplett iskolahálózatot működtettek számukra, gazdag kulturális élet folyt az úgynevezett „táborokban”.
A 2009-ben Lengyelországban a Rytm által kiadott kitűnő minőségű kétnyelvű album – melynek bizony ott volna a helye az iskolák, középiskolák könyvtárainak polcain – Magyarországon a Széphalom Könyvműhely terjesztésében lesz hozzáférhető. Mezey Katalin igazgató közös múltunkat felidézve beszélt arról a 2000 lengyel légiósról, akik az 1848–1849-es magyar szabadságharcban küzdöttek.
A mintegy 1000 eddig sehol sem publikált felvétel komoly hiánypótló funkciót tölt be, híven dokumentálva ezt a magyar–lengyel kapcsolatok 1100 éves történetében is egyedülálló időszakot, amikor – mint azt Jeszenszky Géza volt külügyminiszter is kiemelte – a két „ellentábor” tagja a történelmi helyzet ellenére is komoly szövetséges és barát tudott maradni.
– A múlt ismerete nem öncél és nem a történészek kedvtelése. Hiánya nemzeti tragédiákhoz vezetett – hangoztatta Jeszenszky. Hozzáfűzte: nem a véletlen műve, hogy a Kádár-rezsim módszeresen hamisította meg a lengyel–magyar közös múlt emlékeit és ténykedett, sajnos nem sikertelenül, a lengyelek melletti szimpátia elsorvasztásán. A több mint 100 ezer lengyel menekült befogadásának emléke már csak a Horthy Miklósról és korszakáról a Kádár-rendszerben kialakított sematikus kép miatt is kényelmetlen volt.
A magyarok nem hódoltak be az idegen diktatúrának, sokan még hazánk 1944-es német megszállása után is az ellenállást választották, kiállva a lengyel menekültek mellett. Emiatt komoly bajba kerültek, vagy akár az életüket is feláldozták. Ez szintén nem illett Kádárék ízléséhez, mint ahogy az ellen is küzdöttek, sajnos nem sikertelenül, hogy ne alakuljon ki hazai szimpátia a Szolidaritás mozgalommal. Márpedig a segítségnyújtás története éppen a lengyel–magyar szolidaritásról szól. A korabeli társadalom minden rétege kiállt a lengyelek mellett, erről tanúskodik a kötet végén található, több száz nevet tartalmazó lista is, mely tartalmazza a cserkész, a postáskisasszony nevét is, akik részt vettek a lengyelek megsegítésében.
Jeszenszky és Gregorz Lubczik egyaránt kiemelte, hogy a könyv képanyagának jelentős részét adják azok a felvételek, melyek negatívjait Antall Erzsébet (idősebb Antall József leánya) őrizte meg. Antall József néhai miniszterelnök édesapja, idősebb Antall József belügyminisztériumi tanácsos (1896-1974) ugyanis jelentős részt vállalt a lengyel menekültek ellátásának megszervezésében. A fotókat egyébként sofőrje, Ruttkai Gyula készítette.
A szerzők jelezték: készek a második kötet kiadására is, továbbra is várják a szekrény mélyén búvó pótolhatatlan felvételeket.
