– Milyen okok vezettek a trianoni békediktátumhoz?
– A magyar történelmi emlékezetben június 4-e a kitüntetett nap, de végeredményben ezen a napon csak egy addigra már bekövetkezett történelmi tény nemzetközi jogi lezárása következett be, tudniillik 1920. június 4-én szentesítették a nagyhatalmak és Magyarország képviselői, hogy a történelmi Magyarország széthullott. Alapvetően sok különböző ok és esemény együttese vezetett ide, de két fontos elemet mindenképpen érdemes kiemelni. Az egyik csoportba a belső okok tartoznak, tudniillik elsősorban a Magyarországon élő nem magyar népek vezetői 1918-ra úgy ítélték meg saját népük jövőjét, hogy jobb nekik a hagyományos történelmi Magyarország keretein kívül lenni, és az elszakadás mellé álltak. Ez nem volt mindig így, de eddigre a nemzeti mozgalmak így döntöttek.
A másik csoportba a külpolitikai összefüggések sorolhatók, amelyek arról szóltak, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belül lévő Magyar Királyság az I. világháborúban a vesztes oldalra került. Hangsúlyozni szeretném, hogy került, hiszen az, hogy a központi hatalmak elvesztik a küzdelmet, még 1918 elején sem volt teljesen bizonyos. Az elvesztett háború után a győztesek az európai hatalmi viszonyokat úgy akarták átrendezni, amiben a monarchiának nem volt szerepe. 1918 tavaszán úgy döntöttek, hogy nem kell a Habsburg-birodalom annak ellenére, hogy évszázadokig fontos szerepe volt a hatalmi egyensúlyban. Ezek után az etnikai elvű átszervezés mellett döntöttek. A mai magyar történettudomány álláspontja az, hogy ennek a két okcsoportnak az összejátszásából lett az, amit mi Trianonnak hívunk.
– Mekkora szerepe volt és lehetett volna-e enyhíteni a feltételeken, ha a háború elvesztését követően egységesebb a magyar politika? Lehetett volna-e Törökországhoz hasonlóan fegyveresen enyhíteni a diktátumon?
– Az 1918 novemberében megformálódó új demokratikus és baloldali rendszer nagy vonalakban készen kapta ezt a helyzetet, amiről korábban beszéltem. Ezen belül a mozgástér már nagyon kicsi volt. Azon a lényegi szemponton, hogy a külső erők nem akarták a történelmi Magyarországot fönntartani, ez egy másodlagos szempont. Számos olyan hibát elkövetett a Károlyi-féle vezetés és a Tanácsköztársaság, amik a helyzetet még súlyosabbá tették, de a döntő a világháború elvesztését követően a győztes antant hatalmak szétdarabolási szándéka és a nemzetiségi vezetők elszakadási akarata volt.
Nincs teljes konszenzus arról, hogy a magyar vezetés hibái milyen mértékben járultak hozzá a nemzeti katasztrófához. Például vannak olyan történészek, akik azt hangsúlyozzák, hogy a Tanácsköztársaságnak semmilyen negatív szerepe nem volt a végeredmény kialakulásában, hiszen a párizsi békekonferencián már 1919. március közepe felé megszülettek a területi döntések. Más megközelítésben viszont azt lehet mondani, hogy a nemzetközileg elfogadhatatlan kommunista diktatúra azt eredményezte, hogy semmilyen javító-enyhítő változtatásra nem került sor. Ausztria vonatkozásában pontosan ekkor merült föl, hogy Burgenlandot az osztrákokhoz kell csatolni, és a győztesek a kommunista uralom alatt álló Magyarország ellenében döntöttek itt.
Törökországgal kapcsolatban alapvető párhuzam kínálkozna a tekintetben, hogy a régi szultáni uralommal szembeforduló rendszer a fegyveres ellenállást választja. Érdemes hangsúlyozni, hogy a török területeknek az európai egyensúly tekintetében kicsi szerepe volt, a tengerszorosokat leszámítva. A közép-európai határok kérdése ezzel szemben sokkal fontosabb volt a hatalmi viszonyok kialakítása szempontjából, és nem volt mindegy, hogy lehet-e erre egy stabil egyensúlyi rendszert felépíteni. A Kárpát-medencében nem volt mindegy az európai hatalmaknak, hogy hol húzódnak a határok. Egy keményebb ellenállás esetén a külföldi hatalmak mindent megtettek volna, hogy azt fölszámolják, míg Törökország esetében a hatalmak nem voltak érdekeltek a harc mindenáron való folytatásában.
Kijelenthetjük tehát, hogy lényeges változtatásokat nem lehetett volna elérni, ugyanakkor az európai egyensúly szempontjából lényegtelen módosítások is nagyon fontosak lettek volna magyar szempontból. A Románia és Magyarország közti erőviszonyokat az nem befolyásolta volna lényegesen, hogy az Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti sáv Magyarországnál marad, vagy átkerül Romániához. Mindemellett a magyar–román viszonyt alapvetően módosította volna, és a későbbi külpolitikai vonalvezetést megkönnyítette volna.
– Mennyire tekinthető hibásnak a két világháború közötti magyar elit, hogy ennyire a revízió mellett kötelezte el magát?
– A történetírásnak több megközelítési módja van. Az egyik az a moralizáló, erkölcsi alapon bíráló történetírás, amely utólag jónak vagy rossznak akarja beállítani az egyes döntéseket. A másik, inkább leíróbb jellegű történetírás tartózkodik ettől az ítéletalkotástól, és inkább a döntések mögötti okokat igyekszik megérteni. Egész egyszerűen olyan helyzetben volt az akkori társadalom, hogy a politikai vezetés nem tehette meg, hogy nem foglalkozik ezzel a kérdéssel. Arról a részletkérdésről, hogy a Horthy-korszak hivatalos, illetve nem hivatalos külpolitikai vonalvezetése mennyiben beszélt a teljes történelmi ország visszaszerzéséről, már érdemes vitatkozni. Ha az etnikai határokhoz közelebb húzták volna meg a határokat, akkor könnyebben elfogadhatók lettek volna a trianoni döntés következményei. Ebben az esetben a magyar külpolitika lehetett volna mérsékeltebb, kompromisszumkeresőbb, már persze akkor, ha a túloldalon erre lett volna fogadókészség. De a valóságban a környező államokban az új helyzethez való ragaszkodás és a vesztes féltől érkező revíziós igény olyan erős volt, hogy lehetetlen volt a megegyezés.
Azzal a döntéssel, amit meghoztak a nyugatiak, főleg az angolok és a franciák 1918 során, hogy itt a nemzetállamnak mondott kis államokra akarták bízni az egyensúly és a stabilitás fenntartását, elkövették azt a hibát, hogy kiszolgáltatottá tették a térséget a német és a szovjet birodalomnak. Ezzel a döntéssel vált a régió Köztes-Európává, Németország és Oroszország hatalmi játékterévé. Ugyanakkor az 1930-as évek végére a revíziótól függetlenül is eljutottunk volna oda, hogy a német gazdaság beszippantja a régiót. Az első bécsi döntésre jól láthatóvá vált, hogy a franciákat és az angolokat nem érdekli a térség és odaadják gyakorlatilag a németeknek. Az 1919-ben kialakított európai rend ezzel felbomlott és kiderült, hogy a kisantant államai nem képesek ellensúlyozni a német birodalmat.
Trianon kapcsán mindenképpen érdemes azt a felfogást kiigazítani, hogy ez nem csupán egy magyar katasztrófa. A magyar kérdés az európai biztonsági rendszeren belül csupán egy körülbelül ötszázalékos kérdés volt. Nem minket akartak elsősorban „megbüntetni”, nem a magyarok ellen fordult a győztesek ereje. Ez egy részletkérdés volt az új európai hatalmi egyensúly megalkotásának feladata során, és a Kárpát-medence hatalmi viszonyainak átalakítása is elsőrendűen az európai nagypolitikai kérdések szolgálatában állt: a legyőzött Németország meggyengítéséről és elszigeteléséről volt szó elsősorban. Másfelől a revízió is egy részletkérdés volt Németország hatalmi kiterjeszkedésében és csupán fölhasználták a térségbeli népek ellentéteit, de nemcsak ezt, hanem a gazdasági fölényüket is. Ebből a megközelítésből rögtön kevéssé válik fontossá az az 1989 előtti vád, hogy miért volt ennyire revizionista a külpolitika, ami később a második világháborús katasztrófához vezetett. Itt mélyebb összefüggésekről volt szó, amellett, hogy az adott politikai döntéshozóknak is megvolt a felelősségük.
– A kettős állampolgárság könnyített megadása és az Európai Unió jelenthet gyógyírt a trianoni szerződésre?
– A kommunista diktatúra még jobban megnehezítette a magyar kisebbségi létet, mivel többek között megfosztotta a vagyonától és szabad szervezkedésétől, üldözte a kulturális önazonosság ápolásában óriási szerepet játszó egyházakat. Ez 1989-ben megszűnt, és különösképpen az uniós tagság hatalmas lehetőségeket és konkrét pozitív változásokat eredményezett a magyar–magyar kapcsolatokban. A határok légiesülése azoknál a politikai erőknél vált ki pánikreakciókat, akik nem érdekeltek ennek megvalósulásában. Ők úgy gondolják, hogy a magyar kisebbségeknek egyfajta zsákmánykényt oda kell tartozniuk, és nem önálló és szabad emberekként gondolkoznak saját állampolgáraikról.
Úgy gondolom, hogy az Európai Unió decentralizálásra és szubszidiaritásra törekvő szellemiségétől idegen a szlovák vezetés politikája. Ha ez a két háború közötti, uralmi, hatalmi gondolkodásmód enyhülne, akkor válhatna ez a kérdés kevésbé konfliktusossá. Amely szomszéd államokban nem ez a gondolkozás dominál, ott sem a magyarigazolvány, sem a kettős állampolgárság nem jelentett gondot. Innentől kezdve sehová se vezetnek azok a magyar belpolitikai tanácsok, amelyek önmérsékletre intenék Magyarországot a jószomszédi viszony fenntartása érdekében. Mivel szó sincs magyar revizionizmusról, csak eltúlzott szlovák pánikreakciókról, melyek a fent említett gondolkodásmód termékei, azt hiszem, a magyar kormányzat nem alkalmazkodhat ezekhez. Magyarország nem rendelheti alá teljesen békés nemzeti céljait ennek az indokolatlan és nem az unió szellemiségéből táplálkozó félelmi logikának.
rendőrkapitány
Kóros elmeállapotú nő akart bírót és rendőrkapitányt ölni
A hivatalokat is megfenyegette.
