Smuk Péter „Magyar közjog és politika (1989-2011)” című könyve tavaly jelent meg, amelyben az elmúlt két évtized jog- és alkotmánytörténetét foglalja össze és veti össze a politikai történésekkel.
– Mi motiválta könyve megírására? Mivel alapvetően aktuálpolitikai témáról van szó, könnyen támadások kereszttűzében találhatja magát.
– Van egy egyetemi órám 2002 óta, amely erről a témáról szól, így teljesen praktikus okból vállaltam a megírását. Szerettem volna a közjogi esetek és viták politikai hátterét megmutatni a hallgatóknak. A mű alapvetően politikatörténeti és alkotmányjogi szempontok alapján készült, (aktuál)politikai értékítéletekbe nem mentem bele. Vállalom, és állok elébe a támadásoknak, kritikáknak, hiszen ezek alapján egy újabb kiadáshoz is hozzá lehet majd kezdeni.
– Az irodalomjegyzékben miért maradtak ki a Századvég Alapítvány 2002–10 között készített évértékelő kötetei?
– A Századvég közpolitikai elemzéseit használtam föl inkább, a könyv megírása során az évértékelő kötetekre nem volt feltétlenül szükség. Egyébként elsősorban primér forrásokat használtam, korabeli sajtót, parlamenti jegyzőkönyveket vagy alkotmánybírósági esetjogot. Hasonló kérdés merült föl a Magyarország Politikai Évkönyve esetében is, de ott a szerkesztők mindenféle oldalról közlik kortársak írásait, így az ebből a szempontból elsődleges forrás.
– Hogyan jellemezné a magyar demokrácia fejlődését az elmúlt 22 évben?
– Fontos előbb tisztázni, hogy mi alapján lehet a demokrácia fejlődéséről beszélni. Akkor fejlődik-e a demokrácia, ha a tömegek sikeresnek érzik az elit teljesítményét? Ebből a szempontból nem sok sikert lehet regisztrálni, hiszen ami siker volt, az egy–két év alatt elporladt, és a közvélemény sokszor frusztrációval, elégedetlenséggel gondol vissza. Az 1989-es jóléti várakozásoknak szerintem megfelelt a rendszer, a demokratikus intézmények jóléti teljesítőképessége – középtávon – kielégítő volt, ám elfogadom, hogy ezen véleményemet nem mindenki osztja. Ennek következtében az állami intézményrendszerbe vetett bizalom tartósan alacsony.
A politikai és demokratikus szabadságjogok tekintetében viszont egyértelműen sikeresek az elmúlt évtizedek. A tavalyi alkotmányozásig komoly ember visszalépést nemigen tudott megállapítani. Azt lehet mondani, hogy a társadalom, de konkrétan a vállalkozások, az értelmiség, a középosztály is a bőrén érezhette a szabadság kiterjedését, és ebben az érzésben nem kellett csalatkozniuk. Ezzel szemben hiába vártunk a választásokon, a közvetlen demokratikus véleménynyilvánításokon való részvétel növekedésére. A politikai kultúra sem fejlődött, nem mondhatjuk, hogy az átlagember átlagos ismeretei, tájékozottsága a politika világáról bővült volna.
– A választók mennyire érezték magukénak a ’89-es szisztémát?
– Az tény, hogy akik 1989-ben az utcára vonultak, azoknak a rendszerváltás nagy generációs élmény volt. Érzékelhető volt a változás, és az a nemzedék úgy gondol vissza rá, mint örömteli eseményre. Az utána következő politikai rendszert nem ez határozta meg, a ’89-es rendszerváltás a demokrácia intézményesítésén túl nem sok értéket tett bele az alkotmányos szisztémába. Amennyire értékhiányos volt a rendszerváltás, annyira laza, tehát kényelmes kereteket tudott adni a politikai csatározásoknak. Erre szerintem semelyik politikai erő sem panaszkodhat.
Az utóbbi nyolc–tíz év teljesítménye aztán létrehozta a 2011-es nemzedéket, bár a politikai vezetőink gyenge szereplése miatt nem feltétlenül volt szükség az alkotmányos rendszer ilyen mértékű átalakítására. Nem drasztikus a mostani átalakítás, nem hozott valójában rendszerváltást, ám válaszolni igyekezett a közelmúlttal való nagyfokú elégedetlenségre.
---- A gyorsaság kifogásolható ----
– 2010 valóban komoly cezúraként vonul be a történelembe?
– Ezzel még kicsit várjunk, én egyelőre nem zárnám le a harmadik köztársaság történetét. Szerintem egyelőre nem lehet azt mondani, hogy lecseréltük a korábbi szisztémát, mivel az új alaptörvény nem hozott új kormányformát, negyedik köztársaságot, és nem iratkoztunk ki az európai demokráciák és jogállamok sorából sem. A változásnak több nagyon problematikus eleme mellett nem is elsősorban a mélysége, hanem a gyorsasága kifogásolható igazán.
– Vannak-e különbségek az eddigi kormányok demokráciafelfogásai között?
– A Fidesz-kormányok erősen többségi demokráciamodellt követtek, míg mondjuk az Antall-, Horn-, Medgyessy-kormányok alatt a különféle egyeztetési folyamatok ha csak névlegesen is, de működtek. A Gyurcsány-kormányok is komoly reformambícióik nyomán a többségi döntéshozatal felé mozdultak el. Voltak kormányzati szisztémák, amelyek az egyeztetésre legalább adtak, annak minden hatékonyságra gyakorolt következményével együtt.
Voltak olyan kormányok, amelyek a gyors döntéseket preferálták, majd ezt követően szembesültek azok következményeivel. Megjegyzendő: például a jogalkotás terén az Alkotmánybíróság rendre, ciklusról ciklusra elutasította azokat a törvényekkel kapcsolatos kifogásokat, amelyek arra hivatkoztak, hogy az előkészítés során nem egyeztettek az érintettekkel. A konszenzusos közpolitikai döntéshozatali rend mostanra annyira leépült, hogy ebben az értelemben jó ideig nemigen lehet más a politika.
– A többségi modell érvényesítése esetén meg lehet-e valakinek kérdőjelezni a demokratikus elkötelezettségét?
– Hazánkban a többségi politika megbélyegző címke lett a szocialista oldal részéről. A konszenzusos és a többségidemokrácia-modell között nemigen lehet az alapján választani, hogy melyik demokratikusabb. A konszenzusos modell a győztes többség kormányzó hatalmát korlátozná, míg a többségi modell teljes felelősséget vállal önálló kormányzásáért. Amíg a szabad választások belátható időn belül valós esélyt adnak az ellenzéki hatalomátvételre, addig demokráciában élünk.
A konszenzusos demokráciákat egyébként olyan helyeken intézményesítik, ahol a jelentős társadalmi megosztottság miatt a lehető legszélesebb körű egyetértésre kell törekedni a döntéshozatalnál, mint például Belgiumban. A politikai intézményrendszer demokratikus jellege azon múlik, hogy mennyire tartják tiszteletben a szabadságjogokat, és az ellenzék képes-e leváltani a kormányt. Amíg ez nincsen veszélyben, addig a többségi modellt sem lehet antidemokratikusnak nevezni.
---- Hornéknál is működött a gőzhenger ----
– A kétharmados többséget mennyiben használta másként az MSZP–SZDSZ-kabinet?
– Tudni illik, hogy a Horn-kormánynak még a mostani kabineténél is nagyobb többsége volt. Az MSZP 1994 nyarán a polgármestereket „beengedte” a parlamentbe (megszüntette az összeférhetetlenségüket a képviselőséggel), miközben a jobboldali ellenzék kivonult. Ám a „gőzhenger” működött, ellenzék nélkül is. Az alkotmányozás koalíciós belső viták miatt megbukott, így 1997 őszén komoly alkotmányos reformot valósított meg a kormányoldal. Az ellenzék ismételten kivonult, mivel nem vették figyelembe a szempontjait. Napjainkban az akkor a jobboldal akarata ellenére bevezetett igazságszolgáltatási rendszer átalakítása zajlik. Az MSZP–SZDSZ-kormány esetében nem volt tökéletes a kétharmad kihasználása, mivel alkotmányozás nem történt, és több személyi döntésben is teret engedtek az ellenzéknek. Jelen koalíció esetében ezek egyike sem állapítható meg.
– Tud-e olyan széles jogkörrel működő alkotmánybíróságot a térségben, mint a magyar?
– Nem igazán jellemző, de azt is látni kell, hogy a közép-európai térségben különféle időpontokban fogadtak el alkotmányokat és állítottak fel alkotmányvédelmet ellátó szervet. Nálunk az Alkotmánybíróság a rendszerváltás évtizedében nyíltan magára vállalhatta a jogállamépítést, hiszen az új alaptörvény megszületésének elmaradása nyomán az alkotmányos intézmények védelme, jogállami tartalma legalább ilyen módon kifejtésre szorult.
– Az Ab-t érintő mostani változások alapján ki lehet-e jelenteni, hogy a régiós szabályokhoz idomulunk?
– Azzal, hogy kisebb hatáskört kapott az Ab? Ami itt felmerül szempontként, hogy ha az alkotmányos intézmények bizonyos védelmi szintet elértek, onnan visszalépni nem igazán elegáns dolog. Még akkor sem, ha nálunk a jogállami intézményrendszerrel esetleg minőségében följebb is volt, mint másutt. Ha innen visszalépünk, az mindenképpen rossz fényt vet ránk – hiába magyarázkodunk, hogy az új védelmi szint még így is eléri az európai standardokat.
– Az új alkotmányos–közjogi szabályozás esetében beszélhetünk-e magyar modellről?
– Ez a fajta gyorsaság, amivel a felépítmény elkészült, mindenképpen egyedinek számít. Nem volt még teljes alkotmányozás az unión belül, így az eljárás megítélése is sajátos. Az alkotmányozó hatalom roppant erős külső nyomás alatt működött. Hagyományokból is építkezhet az alkotmányozás, és ilyeneket az Alaptörvény előszeretettel említ ugyan, de csak ritkán épít rájuk. Talán az ilyen intézmények–hagyományok hiánya is magyar sajátosság – túl sok törés volt az alkotmányfejlődésünkben. Egyedi aztán a kétharmados szabályzók széles körű beépítése az alaptörvénybe, és paradoxon, hogy ennek az elvileg konszenzusos eszköznek a konkrét, jelenlegi alkalmazása inkább a többségi gyakorlatot valósítja meg. Azt, hogy mi lesz ebből 2014 után ha egyik oldalnak sem lesz kétharmada, még nagyon nehéz megmondani.
