Erről kellene a szlovákoknak könyvet írniuk

Megvolt az oka, hogy miért nem fajult el pénteken az egy nappal korábbi, pozsonyi magyar–szlovák történészvita „visszavágója”.

Roman Holec, ahogy szót kapott, elmondta, ő most tanúként és nem történészként beszél. Szerinte már azon az úton járnak, ami elvezethet majd egy közös tankönyv megírásához, sőt, magát a szlovák történetírást tartja már elég érettnek ahhoz, hogy megalkossa a történelmi Magyarországról szóló átfogó munkáját, szlovák szemszögből. A bátor kijelentés után még elmondta, hogy ha megszületik egy közös tankönyv a magyarokkal, akkor ő bizony megírja annak a könyvnek a megszületését is, ez pedig az ő kálváriája lesz, hiszen közben le kell majd mondania három másik könyv megírásáról.

Talán a szintén Felvidéken dolgozó Vörös László mért – szlovák nyelvű előadásában – leginkább patikamérlegen: van egyrészt egy nemzeti történetírói iskola, az úgynevezett legitimitást eredményező identitásképző, ami olyan történelmet szül, „ami a miénk”, másrészt van az analitikai történetírás, amelynek a legfontosabb célja az, hogy a konkrét történelmi szereplőket konkrétan tetten érje. Az első iskola követői alapján „közös kiindulópontok keresése lehetetlen”, az analitikai megközelítés viszont teljesen más alapállású. Az persze, hogy Trianont „1918–1920-as dezintegrációnak” nevezte, a Trianon szót pedig nem említette, meglehet, nem teszi elfogadottabbá egyes történészi körökben.

Írjanak végre életrajzi lexikont!

Demmel József – az ő könyvének tavalyi bemutatóján már jelen voltunk – békéscsabai szlovákszakértő praktikusabb megközelítést ajánlott: „Most hogyan tovább?” Be lehet-e indítani egy magyar–szlovák periodikát a közeljövőben az évente 4-5 konferencia alapján? Létrehoznak-e a szlovákok egy szlovák életrajzi lexikont, ami végre történészi viták alapja lehetne? Ezeket a kérdéseket sorolta Holec felé fordulva, emlékeztetve, hogy csak Szinnyei József 100 éves munkája áll jelenleg rendelkezésre életrajzok tekintetében, azóta pedig semmi.

Simon Attila szavai szintén ébresztőt fújtak az álmosító levegőtlenségű, II. emeleti aulában. Szerinte a sztereotípiák igenis fontosak, mert megkönnyítik tájékozódásunkat a világban és a történelemben is. Baj akkor van, ha foglyai vagyunk azoknak, mert a közvélemény történészek tankönyveiből tanulnak. Arra is rámutatott, hogy a „nemzeti iskolán” való felülemelkedés nem valósul meg egykönnyen, mégpedig azért nem, mert mindkét ország kutatói nemzeti intézményekben, állami pénzből dolgoznak, bizonyos elvárásoknak megfelelve. Találóan fogalmazott, amikor azt mondta: „közös a múltunk, de eltérő a történelmünk”, a kettőt szerinte viszont közelíteni kell egymáshoz. Simon büszke arra, hogy a közös múlt nagy része konfliktusmentes volt, nincsenek tömegsírok egyik vagy másik országban, és sokakkal ellentétben azt is le tudja szögezni, hogy a történészi látásmódok közt nem Trianonkor kezdett kinyílni az olló, hanem a XIX. században, „a modern nemzetteremtés” idején.

Szlovák zárszó

Zárszóra megint Holec következett: nekik, szlovákoknak van két előnyük, amit nem aknáznak ki kellő mértékben – az egyik szerint „lehet, hogy azért, mert gyakrabban veszünk el magyar nőket, mint magyarok szlovákot”, de jobban beszélnek magyarul a szlovák történészek, mint fordítva. Mindennek a legvégén még Peter Weiss kicsit elterelte a történelem területéről a beszélgetést, mondván, vannak fontosabb dolgok is ennél: 1937 óta nem született például új szlovák–magyar szótár.

Hogy a vita ezúttal nem fajult el, bizonyára jórészt annak köszönhető, hogy konkrétumokba egyáltalán nem bocsátkoztak az est szereplői, no és persze hogy lejárt az idő. Inkább lementek a földszintre juhtúrós galuskát enni.