Hildigung Neubert mindezt A gyermekek és fiatalok indoktrinációja és manipulációja a kommunizmusban című keddi konferencián mondta a Gellért Szállóban.
Ma még nem tudni pontosan, hogy hány gyereket érintett a kényszer-adoptáció, mivel az idevonatkozó dokumentumokat még Németország egyesítése után is sokáig olyan személyek kezelték, akiknek szerepük volt korábban e dokumentumok kiállításában is. Ezek a személyek – számunkra ismerős módon – igyekeztek „eltüntetni” a szocialista diktatúra embertelenségének bizonyítékait. Nem meglepő tehát, hogy az első kutatások mindössze 100 kényszer-adoptációt igazoltak, miközben évtizedekig tartottak fenn olyan intézményeket, mint például a Geschlossener Jugendwerkhof Torgau, ahol fennállása alatt négyezer gyereket tartottak fogva a legembertelenebb börtönkörülmények között.
Ezek az intézmények eredetileg a háborús árvák számára jöttek létre, a „szocializmus győzelmét” megelőzően többnyire magán- és egyházi kezdeményezésre. 1952-ben azonban a megszokott recept szerint az NDK-ban is államosították, illetve bezárták a magán- és egyházi intézményeket.
Az állami kézbe vett gyereknevelő intézetek több kategóriát alkottak. Az „átmeneti”, a „normál” és „speciális” szintek között csak annyi különbség volt, hogy ez utóbbit a „szovjet módszer” maradéktalan átvétele jellemezte, ami a legembertelenebb börtönviszonyokat, az intim szféra teljes megszüntetését eredményezte. A többi valamivel kevésbé volt börtönszerű.
A büntetési szándék és az ideológiai (át)nevelés egyidejűleg jellemző volt rájuk. Azok a gyerekek kerültek ide, akiknek a szülei politikai foglyokká, vagy köztörvényes elítéltté váltak, vagy netán csak „disszidáltak” az NDK-ból. Sokszor a kényszer-adoptáláshoz elég volt az is, hogy hatóságilag megállapították: a szülő nem megfelelő a szocialista nevelésre, mert például antikommunista nézeteket vall, vagy mert vallásos. A „beutalóhoz” az iskolakerülés vagy a magatartászavaros viselkedés is elég volt (ma az ilyet különleges nevelési igényű gyereknek mondanánk), sőt megtörtént, hogy egy megerőszakolt lányt irányítottak ide, mondván, kapcsolati zavarai vannak a közösségben. Akadtak olyan párttagok is, akik önként adták be a gyereküket, mert maguk nem bírtak vele, de a Jugendwerkhofba került renitensek sorát gyarapították a rocker, a punk, a neonáci fiatalok is, és minden kamasz, aki valamilyen irányba kilógott a sorból – aki az életkorának megfelelő lázadást az átlagnál látványosabb formában élte meg – hangoztatta Hildigung Neubert.
Az 1964-től 1989-ig működő torgaui Jugendwerkhof egyike azon átnevelő intézményeknek, amelyek az Erich Honecker pártfőtitkár felesége, Margot Honecker által irányított kultuszminisztériumhoz tartoztak. Margot Honecker idején az volt a keletnémet állam kiemelt célja, hogy megteremtse az új, a szocialista személyiségű szocialista embertípust. Ennek módszertana abban állt, hogy a bekerült gyereket először „gyógyító sokkban” részesítették, hogy megtörjék a személyiségét, elvegyék az egyéniségét. Ez úgy történt, hogy egy kamra méretű bűzös magánzárkába csukták napokra, ahol csak egy vödör, egy fapriccs és felül egy apró rácsos ablak volt.
A nevelési elveket illetően kizárólag a szovjet Makarenko tanai érvényesültek. A cél a marxista ideológia belenevelése a gyerekbe. A bekerült testvéreket mielőbb eltávolították egymás közeléből és elszigetelték őket a szüleiktől, sőt valamennyi külső kapcsolatuktól. A személyiség szimbolikus megsemmisítése érdekében eleinte mindenkit kopaszra nyírtak és egyenruhába bújtattak.
A gyógyító sokk túlélői harmincágyas hodályokban kaptak fekhelyet. A nevelők gondoskodtak róla, hogy semmilyen intim szférával ne rendelkezzenek, egy pillanatra se maradhassanak egyedül. Vécéajtó hiányában még a vécézést is kollektíven kellett intézni. Az újonnan bekerülőknek a zárt közösségben mindenféle beavatási szertartásokon kellett átesniük, amelyek gyakran a szexuális zaklatásokig is elmentek. Ezt hagyták a nevelők, különösen a torgaui intézet vezetője, aki mellesleg ismert pedofil volt, és külön ajtót alakíttatott ki magának, amelyen felhordta a kislányokat magához.
Ha akadt is jó szándékú nevelőtiszt, a valódi, egyéni nevelés elképzelhetetlen volt, már csak a nevelők kis száma miatt is, így minden tevékenység kollektíven történt. A büntetés is. Ha egyvalaki csinált valamit, mindenki bűnhődött. A gyerekekkel takaríttattak, ami része volt az alávetésnek, a fegyelmezésnek. A megtorlás gyakorlatilag mindenért járt, így gyakori volt a mezítláb állás a hideg folyosón, a futtatás kimerülésig, plusz a politikai oktatás.
A különböző intézményfokozatok között az NDK-ban Torgau volt a legdurvább hely, a végállomás. Az itteni oktatási tevékenység kimerült a matematika, a német (irodalom és nyelvtan), illetve a marxizmus tanításában. Az esti tévézés a híradó megtekintésére korlátozódott, majd annak politikai kiértékelésére. Aki tehát innen 20 évesen szabadult, az tökéletesen képzetlen volt, legfeljebb a marxizmus ideológiájáról hallott valamit. Ez volt a cél. Ezenkívül a munkára nevelés címén 14 éves kortól a közeli gyárakban a legprimitívebb segédmunkát végeztették a gyerekekkel.
Az eredmény az lett, hogy húszévesen gyakorlatilag emberi roncsok kerültek ki az ilyen intézményekből, akiknek se tudásuk, se szakképzettségük, se öntudatuk nem volt. Reménytelen volt fenntartani magukat, hiszen kapcsolati és pszichiátriai problémákkal, depresszióval, alvászavarral küzdöttek, miközben semmiféle ismeretük nem volt a világról. Szülői és egyéb támasz nélküli stigmatizált fiatalok lettek, akiket módszeresen beteggé tettek, és akik közül később csak nagyon keveseknek sikerült talpra állniuk – tudtuk meg a Stazi-dokumentumok kezelésével megbízott türingiai kormánymegbízottól.
