Nem gyakran van olyan, amikor az ember szívesen kel korán szombaton. De hát, ha az MNO stábját a világ talán leginkább elterjedt mozgalmának (Fokoláre) elnöke (Maria Voce) várja beszélgetni, aztán pedig együtt bulizhatunk már délelőttől olyan fiatalokkal (30 alatt), akik nemhogy a szó legszorosabb értelmében normálisak és jó fejek, de több mint 12 ezren vannak több mint nyolcvan országból, nem szabad, de nem is érdemes nemet mondani.
De kezdjük az elején! Március végén futott be szerkesztőségünkbe a levél, hogy egy tizenkét évet átalvó, korábban általában Rómában rendezett fesztivál először merészkedik a kelet-közép-európai térségbe, legyünk szívesek érdeklődni és hírt adni róla. A Genfestről Gőbel Ágoston szervező beszélt lapunknak, valamint a hazai média ingerküszöbét szélesebb rétegeiben is átlépte a tervezett esemény. Az előkészület hónapjaiban a hazai szervezők sorra járták az iskolákat, hogy résztvevőket cserkésszenek be az arénányi nemzetközi közösség számára. A beszámolók szerint a toborzás annyira sikeres volt, hogy nem kevesen azonnal önkéntes segítőnek álltak be a sorba.
Arra hívták a fiatalokat, hogy legyenek testvérek, és ne azt méricskéljék, ki honnan jött, milyen vallású, bőrszínű, kultúrájú, hanem összegyűlve tizenkétezren demonstrálják azt az egységet, amire az egész világnak szüksége van. Ez így nem is hangzik túlzottan bonyolultnak, de ezen a szombat reggelen és aztán délelőtt, délután és este világossá vált, hogy „miről próbál itt szó lenni”.
Arra próbáltunk Maria Vocétól leginkább választ kapni, hogy mit lehet elérni egy olyan rendezvénnyel, ahol pár ezer fiatal különböző zászlók alatt örömének hangot adva az egyesült világ felé „törekszik”. A mozgalom második elnöke – az első Chiara Lubich volt, II. János Pál „harcostársa” – túl azon a magasztos célon, hogy az ENSZ-nek lámpást adjon a kezébe egy nagyszabású, hosszan tartó akción keresztül, kerek perec kijelenti: ezt még nem lehet tudni, de azzal, hogy az emberek, a fiatalok egyre terjedő mértékben keresik egymásban, ami közös, csakis erősítheti az egyesült, békés, testvéries világ eljövetelébe vethető bizalmat. Szóval időt kért, de a tendencia őt igazolja: Fokoláre egyre több helyen van, és virágzik is.
A legjobb módszer a „harcba” hívásra a példamutatás: a szombati Aréna-program gerincét tanúságtételek adták, de volt sok-sok zene és tánc. Egy Plinio nevű brazil srác azt mesélte el, hogy munkája közben épp kinézett az ablakon, amikor meglátott egy epilepsziás rohamot kapott embert. Lerohant hozzá, ekkor derült ki, hogy ez már a negyedik roham aznap, gyógyszerre ugyanis nincs pénze. Plinio felment a pénztárcájáért, és gyorsan kiváltották valamennyi gyógyszert. Soha nem felejti el azt a boldog tekintetet, amit akkor látott a beteg szemében. Egy chilei, Ricardo nevű fiatal azt mesélte el, hogy „Mohamed megy a hegyhez” alapon kitalálta négy barátjával, hogy együtt fognak lakni a hajléktalanokkal, hárman állandóan, ketten váltásban. A kalandból az lett, hogy az egyik hajléktalant megkéselve találták egyik este, a kórházban viszont alig akarták kezelni. A vége az lett, hogy otthoni ápolásra szorult, amit Ricardóék otthonában meg is kapott. Amikor jobban lett, megcsináltatta a fogait is, és – mint a fiú mondta – odaadta a barátságát, gyakran látogatja őket.
A rendezvényen gyakorlatilag mindenki a saját nyelvén hallhatta a tanúságtételeket a kiváló szervezés és az önzetlen tolmácsolásnak köszönhetően. És itt jön az MNO „személyes” sztorija is. A lehető legtöbb eseményre próbáltunk leszervezni olasz tolmácsot, hogy bármikor bárkivel szóba elegyedhessünk a találkozó nyelvén. Több alkalommal is adódott, hogy kifogytunk az olasztudorokból, de ekkor mindig szembejött az utcán, az interneten egy-egy ismerős, barát, aki önzetlenül és szívesen segítette a megértést, ennek is köszönhető, hogy videó-összeállításunkban annyi értékes mondat jut el az olvasókhoz. A „klerikális zsargon” Gondviselésnek hívja ezt.
Amikor erről az egészről vadidegenek érdeklődtek egy budai poharazónál, azt lehetett gondolni, majd a rövid raport hallatán jól lehurrogják az egészet, hogy menjenek be a templomba, és csinálják ott. Ehelyett meglepő érdeklődés és kíváncsiság vonszolta ki belőlük az újabb és újabb kérdéseket. Ha másért nem, az „ébresztő” miatt már tökéletesen érdemes volt tizenkétezer bulizó fiatalnak fesztivált rendezni.
A vasárnapi mise sajnos párhuzamosan zajlott a Pázmány egyetem Veres Pálné utcai „kirendeltségén” rendezett vallásközi találkozóval, de a szentmisén is képviseltették magukat a legkülönbözőbb világvallások, felekezetek, csoportok hívei, vezetői. Erdő Péter azért – magától idézve – a vasárnapi szentmisén is „jézusiasította” a legjárhatóbb igaz ösvényt, igaz, ahogyan megtapsolták a „házigazda” egyház vezetőjének szentbeszédét, az az egységes világ magasztos célja, egymás jó szándékának elfogadása szempontjából valóban biztató irány.
