A tüsszentés szabadsága — mit olvastunk ki a Padmalyból?

Ha Spiró György beleás valamibe egy történelmi regényéhez, ott mély lesz a szántás. Recenziónk.

Ha Spiró György beleás valamibe egy történelmi regényéhez, ott mély lesz a szántás. Láttuk már ezt a lengyel tematikájú Az Ikszek (1981) vagy az ókori színek közé helyezett Fogság (2005) esetében, viszont a mostani Padmalyt már kifejezetten ránk, a mi történelmünkre szabta a szerző, aki szerint amúgy — mint nyilatkozta — 

a magyarokat a magyarokon kívül általában nem sok minden érdekli.

Vagy így van ez, vagy (inkább talán) sem, Charlie Kirk halála például most sokakat nálunk is nemhogy érdekelt, de meg is rendített, pedig nem volt magyar.

De a konzervatív olvasó már megszokhatta – az idősebbek és tanultabbak a Jönnek című ősrégi versére is emlékezhetnek —, hogy Spiró esetében számolnia kell ötig, mielőtt higgadt véleményt alkot.

Mindamellett tartsuk szem előtt: mi leszünk szegényebbek azzal, ha nem olvassuk a könyveit – tegyük bár kritikai éllel –, nem pedig ő. Mindenesetre a nyári olvasmányok hírverésének egyik érdekes színfoltja volt, amikor a miniszterelnök nyilvánosan megemlítette: nyári szabadsága alatt át akarja rágni magát a hatszáz oldalas Padmalyon.

Spiró benne van a korban – érthetjük ezt a nyolcvanadik életéve felé közeledő íróra, de a Padmalyban tárgyalt XIX. századra is. Főszereplője látszólag a szép kort megért Táncsics Mihály (1799–1884), a rejtett protagonista pedig felesége, Seidl Teréz, ugyanúgy, ahogy Darvasi László Neandervölgyiekjében pedig Sós Erna. Asszonyok, akik túlélnek mindenkit, Seidl Teréz például évtizedekkel Táncsicsot. Megelevenedik – és Spiró valóban mélyre ás, mielőtt még saját bevallása szerint maga is elaggna szellemileg – a reformkor, 1948–49 is, Táncsics főszerepéhez márpedig az írónak eggyel (kettővel, hárommal) hátrébb kell vonultatnia Petőfit, Jókait, Kossuthot. Nem érezhetjük március 15-i iskolai ünnepélyen magunkat: Spiró elbeszélése legalább annyira szól a belviszályokról és a széthúzásról, mint a Habsburgokkal szembeni nemzeti összetartásról. A szerző helyenkénti gunyorosságával, már-már cinizmusával az elbeszélés olyan messze esik a hazafias pátosztól, mint Makó Jeruzsálemtől, cserébe viszont Spiró csilleszám hordja fel nekünk a történelmi nyersanyagot, amelyért eddig történelemtanításunk hiányosságai okán vagy egyszerű lustaságból nem mentünk alá a mélybe. Előttünk van Táncsics, akiről jó tanulóként annyit tudtunk, hogy 1848. március 15-én kiszabadították a börtönéből, meg aztán a sajtószabadság nagy híve volt, ezért is ülnek itt a szerkesztőségünkben a róla elnevezett díjat elnyert egyes tanult kollégáink.

Forrás: Lira.hu

Látjuk magunk előtt ezt az izgága, nem túl kellemes alakot a nem túl ápolt szakállával; Táncsics folyton nyüzsög, ír, szervezkedik, ellentmond, csaknem vakon is buzgólkodik, felmagasztaltatik és megaláztatik – maga Spiró is helyenként archaizál, noha ritkán teszi –, számos testi baj kínozza, soha nem adja fel, ősz fejjel is úgy vigéckedik a könyveivel, hogy azok a lőtéri kutyát nem érdeklik.

Valahol érthető is, hogy a mai gyerekek Szoboszlai Dominikok akarnak inkább lenni.

Újságírókollégák írtak már e könyvről, az egyik lap munkatársa például bevallja (legalább őszinte), hogy a padmaly szót nem ismerte, sőt „padmalinak” olvasta, egy másik szerint pedig az a könyv legjobb része, amelyben a szerző Frankel Leó környékén mélyed el. Valójában éppen ekkor a legkevésbé regényszerű, Táncsics vagy akár Seidl Teréz a kanyarban sincs, ellenben az olvasó az ötszáz-valahányadik oldal táján úgy érzi, ledoktorálhatna a magyar munkásmozgalom történetéből. Mindenesetre ahogy a beteg ember értékeli igazán az egészséget, úgy a szabadságától valaha is megfosztott a szabadságot. Az, akinek nem kell már rejtett ficakban, beszögellésben meghúznia magát, hogy életét mentse – bátran tüsszenthet, hallja meg akárki. (Spiró György: Padmaly. Magvető Kiadó, Budapest, 2025., 596 oldal)   

Borítókép: Táncsics Mihály (Forrás: kultura.hu)