A tüsszentés szabadsága — mit olvastunk ki a Padmalyból?

Ha Spiró György beleás valamibe egy történelmi regényéhez, ott mély lesz a szántás. Recenziónk.

Spiró benne van a korban – érthetjük ezt a nyolcvanadik életéve felé közeledő íróra, de a Padmalyban tárgyalt XIX. századra is. Főszereplője látszólag a szép kort megért Táncsics Mihály (1799–1884), a rejtett protagonista pedig felesége, Seidl Teréz, ugyanúgy, ahogy Darvasi László Neandervölgyiekjében pedig Sós Erna. Asszonyok, akik túlélnek mindenkit, Seidl Teréz például évtizedekkel Táncsicsot. Megelevenedik – és Spiró valóban mélyre ás, mielőtt még saját bevallása szerint maga is elaggna szellemileg – a reformkor, 1848–49 is, Táncsics főszerepéhez márpedig az írónak eggyel (kettővel, hárommal) hátrébb kell vonultatnia Petőfit, Jókait, Kossuthot. Nem érezhetjük március 15-i iskolai ünnepélyen magunkat: Spiró elbeszélése legalább annyira szól a belviszályokról és a széthúzásról, mint a Habsburgokkal szembeni nemzeti összetartásról. A szerző helyenkénti gunyorosságával, már-már cinizmusával az elbeszélés olyan messze esik a hazafias pátosztól, mint Makó Jeruzsálemtől, cserébe viszont Spiró csilleszám hordja fel nekünk a történelmi nyersanyagot, amelyért eddig történelemtanításunk hiányosságai okán vagy egyszerű lustaságból nem mentünk alá a mélybe. Előttünk van Táncsics, akiről jó tanulóként annyit tudtunk, hogy 1848. március 15-én kiszabadították a börtönéből, meg aztán a sajtószabadság nagy híve volt, ezért is ülnek itt a szerkesztőségünkben a róla elnevezett díjat elnyert egyes tanult kollégáink.

Forrás: Lira.hu

Látjuk magunk előtt ezt az izgága, nem túl kellemes alakot a nem túl ápolt szakállával; Táncsics folyton nyüzsög, ír, szervezkedik, ellentmond, csaknem vakon is buzgólkodik, felmagasztaltatik és megaláztatik – maga Spiró is helyenként archaizál, noha ritkán teszi –, számos testi baj kínozza, soha nem adja fel, ősz fejjel is úgy vigéckedik a könyveivel, hogy azok a lőtéri kutyát nem érdeklik.

Valahol érthető is, hogy a mai gyerekek Szoboszlai Dominikok akarnak inkább lenni.

Újságírókollégák írtak már e könyvről, az egyik lap munkatársa például bevallja (legalább őszinte), hogy a padmaly szót nem ismerte, sőt „padmalinak” olvasta, egy másik szerint pedig az a könyv legjobb része, amelyben a szerző Frankel Leó környékén mélyed el. Valójában éppen ekkor a legkevésbé regényszerű, Táncsics vagy akár Seidl Teréz a kanyarban sincs, ellenben az olvasó az ötszáz-valahányadik oldal táján úgy érzi, ledoktorálhatna a magyar munkásmozgalom történetéből. Mindenesetre ahogy a beteg ember értékeli igazán az egészséget, úgy a szabadságától valaha is megfosztott a szabadságot. Az, akinek nem kell már rejtett ficakban, beszögellésben meghúznia magát, hogy életét mentse – bátran tüsszenthet, hallja meg akárki. (Spiró György: Padmaly. Magvető Kiadó, Budapest, 2025., 596 oldal)   

Borítókép: Táncsics Mihály (Forrás: kultura.hu)