Botos: Az egyetemfoglaló Y generáció a fogyasztói társadalom szülöttje

A felsőoktatási átalakítás mellett Botos Máté a magyar Y generációról is kifejette véleményét az MNO-nak. A PPKE dékánja szerint az egyetemfoglalók igénye nem természetes.

– Ön valahol egyszer úgy fogalmazott, hogy bölcsésznek születni kell. Miből gondolja?
– A világért sem szeretném rangsorolni sem a tudományterületeket, sem az embertípusokat, de ha más tudományterületek szakembereire nézek, az ő képességeik és dimenzióik egészen eltérnek egy bölcsészétől. Mérnökök, orvosok sokasága falja például a történelmi regényeket, és a matematikus is gyönyörrel nézi a művészfilmeket, de a bölcselet világában alkotó módon jóval kevésbé tudnak részt venni, mint egy bölcsész. Utóbbiak talán nagyobb késztetést éreznek arra, hogy gazdagítsák a Szép, a Jó, az Igaz területeit, mai nyelven szólva a kreatív iparágakat. A bölcsész viszont nehezen látja meg például a matematikai igazságokban, a Maxwell-egyenletekben Isten alkotó ujját, pedig az ott is nyilvánvaló. Erre talán a bölcsésznek nincs szeme. A természettudományok embere látja ezt is, azt is. A bölcsész viszont ügyesebben kommunikál.

– A nyomasztó világgazdasági válság közepette zajlik a felsőoktatás átalakítása, aminek következtében több egyetemnek és főiskolának is meg kell húznia a nadrágszíjat. A Pázmány Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karát mennyire érintették a változások?
– A BTK-n a felsőoktatási reformmal összefüggésben nem voltak leépítések. Minden eddigi lépésnek szakmai döntés állt a hátterében, és nagyon remélem, hogy ez így marad a jövőben is. Persze az osztatlan tanárképzés rendszere még csak szeptemberben indul, ami lehet öröm is, teher is, szóval komolyabb jóslatokba egyelőre nem mennék bele. Jelen pillanatban azonban a kar méretgazdaságos, és kiegyensúlyozottan működik.

– Más intézményekben, például az ELTE-n nagyobb vihart kavart az átalakítás. Mi a véleménye az egyetemfoglalásokról?
– Az én véleményem az, hogy kikérem magamnak, hogy a felsőoktatást aktuálpolitikai viták szintjére alacsonyítják le. Az egyetem nem átjáróház, hanem a nemzeti tudomány temploma. Ezért van sajátos, érdekeinek védelmét szolgáló autonómiája. A felsőoktatási intézmények nyitottak, de az oktatás maga az, ami nyilvános, nem pedig a terem használata. A hallgatóknak természetesen vannak jogos igényeik, mindazonáltal sokszor használják fel őket különféle célokra, úgy hogy ők ezt esetleg nem is észlelik. Egyszerűen vannak intézkedések, melyek nem népszerűek, de el kell fogadnunk őket. A nincsből nem lehet adni. Ha a magyar adófizető fejével gondolkodom, akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy – állami finanszírozás néven – miért áldozzak a fizetésemből egy olyan fogorvos kiképzésre, aki a diploma megszerzését követően azonnal elhagyja az országot. Én finanszíroztam a szaktudásának a megszerzését, ő semmivel nem járul hozzá a magyar büdzséhez, én pedig végül még a fogamat sem tudom megcsináltatni. A társadalomnak ekképpen jogos az elvárása, hogy ne csak a mostani járulékfizetők adják össze a pénzt az oktatásra. A másik oldalon viszont ott van az Y generáció, mely már a torz magyar fogyasztói társadalom szülöttje, tagjai közül sokan szinte elvárják, hogy alanyi jogon járjon nekik a felsőoktatás. Pedig ez nem természetes igény, bár a mai generációkat sem hibáztathatjuk: egy évtizeden át eléggé más lehetőségeket ígértek nekik. Az lenne igazságos, ha csak az élvezhetne állami finanszírozással előnyt, aki valóban tehetséges, nem pedig az, aki preferált szakra jelentkezett. A történelem egyébként arra tanít, hogy a szerzett jogok visszavétele mindig elégedetlenséget szült, így van ez most is.

– A kisebb szakokat, még ha valamilyen szintű állami dotációt igényel is, életben kell tartani. Ön mondta ezt nem is olyan régen. Annyi bizonyos, hogy ez nem a piaci alapú oktatás felé tett lépés lenne. Tartja a véleményét?
– Ha a felsőoktatás szolgáltatás, akkor piaci alapon kell működnie. Ha a hallgató önköltséget fizet, akkor jogosan vár magas színvonalat, és nem százéves tankönyvekből akar tanulni. Ám a felsőoktatási intézmény nemcsak szolgáltató „vállalkozás”, hanem autonóm, kutatói tevékenységet végző, tudományos műhelyek halmaza, amely nem függ, nem függhet a politikai széljárástól, a hallgatói érdeklődéstől, a költségvetési problémáktól. Ezt tudomásul kell venni minden döntéshozónak. Hogy mi a helyzet a kis szakokkal? Egészségtelennek tartom, hogy egyes intézményeket köteleznek bizonyos képzések „oktatási szolgáltatás” logikájú fenntartására úgy, hogy azok szinte semmilyen bevételt nem hoznak, hiszen nem eladhatók a diplomapiacon. Ezek a képzések nem illeszkednek bele a piaci alapú bolognai rendszer logikájába, és erőltetett fenntartásuk erőforrás-átcsoportosításokra, végül esetleg leépítésekre kényszerítik az egyetemet. Az orientalisztika nemzetközi színvonalú eredményeinek megőrzése példának okáért nemzeti érdek, ennek képzéseit – nemzetközi együttműködésben és hathatós akadémiai támogatással – fenn kell tartani, mert ezek a szakok komolyan gazdagítják a magyar és az egyetemes tudományos életet. Az államnak egyértelműen meg kell határoznia, hogy hogyan és mi végre óhajtja ezeket a szakokat fenntartatni, és erre nem biztos, hogy a jelenlegi finanszírozási, működési rendszer a legalkalmasabb.

– Amikor 2015 végén lejár majd a dékáni megbízatása, és visszapillant, milyen képet szeretne maga mögött látni?
– Csatateret semmiképp. Az adminisztratív munka és a kari ingatlanok állapota tekintetében is kiépült, átlátható, fenntartható viszonyokat szeretnék magam után hagyni. Őszintén kívánom, hogy legyen kiépítve a képzési struktúránk az alapoktól a tetőig, legyenek jobbak a minősítési mutatóink, mint most, és növekedjen számottevően a külföldi hallgatóink száma. Emellett erősen szeretném, ha az irracionális tekintélyelv helyét a teljesítményelv alapján álló, modern, projektközpontú csapatgondolkodás és némi egészséges menedzsmentszemlélet töltené be.