– Miért van szükség arra, hogy tudományként tekintsünk a bioetikára, miért nem elegendő, ha az emberi élet biológiai alapjait érintő kérdéseket társadalmi szervezetek, orvosok, biológusok vizsgálják?
– Különféle modelljei vannak a bioetikának, de tágabban az emberi létnek is. Lehet egyrészt szociális, másrészt jogi oldalról megközelíteni az élet alapkérdéseit, de fontos, hogy mi antropológiai kérdéseket vetünk fel, és ebből az irányból keresünk válaszokat. Ma Európában van egy úgynevezett „kisebbségi modell”, ahol általában ezekről a kérdésekről szavaznak, így döntik el, mi a véleményük. Mi perszonalista gondolkodók vagyunk, megvannak azok az alapelveink, amelyekhez ragaszkodnunk kell, és az érveink, amelyek alapján gondolkodunk.
– Megfigyelhető az Európai Unióban, de talán az egész világon egy olyasfajta trend, amelyet a liberális, ahogy ön mondta, kisebbségi felfogás „jogfejlődésnek” nevez, és amelynek égisze alatt a család szigorú társadalmi és állami védelme, vagyis az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában lefektetett elv helyett már a 2000-es nizzai charta szavai az irányadóak, ahol nem lehet diszkriminálni senkit, emiatt pedig egyre több helyen alapíthatnak családot homoszexuálisok. Az embriókutatásokat pedig mindannyiunk közös pénzén támogatják, EU-s projektek tömegeit indítják erre. Annak fényében, hogy a rossz irányba csak nemrég indultunk el, vissza lehet húzni a szekeret?
– Ó, ha én ezt tudnám, a legokosabb ember lennék a világon.
– Akkor csupaszítsuk le a kérdést: miként volna visszatartható az a rengeteg, a kezdeti emberi életet játékszernek tekintő program és az orvostudomány mindenhatósága?
– Felvilágosítással, ami egyszerűen pénzügyi kérdés... Ha az ember tudatosítja, hogy ezekben a kutatásokban nagyon nagy pénz van, és akár rövid távon nagy haszonnal kecsegtet, akkor jöhetünk nagyon sokféle érvvel, nem sokra jut az ember. Másik oldalról viszont, ha elterjedt polgárjogi kezdeményezéseket nézünk...
– ...mint az „Egy közülünk...” kezdeményezést...
– ...ami önöknél is van, amit a közösségen belül milliók írnak alá, akkor lehet valamit tenni. Ez az a szint, amin el lehet indulni; ha az emberek tudatosítják magukban, hogy ezekben a kérdésekben miről is van szó, és összefognak egy más jellegű döntés irányában, akkor lehet valamit tenni.
– Az „Egy közülünk”-nek lehet-e majdan törvényi következménye? Értem ezalatt, hogy vissza lehet-e csinálni a 2000 előtti deklarált embrióvédelmi állapotot?
– E téren kicsit pesszimista vagyok. Az olyan irányelvek, mint a gender mainstreaming, az Európai Unióban a család destrukciójához vezetnek. Szerintem már az is eredmény lesz, ha bizonyos számú aláírás összegyűlik az „Egy közülünk” mellett, mert ezzel már a kérdés bekerül a köztudatba. Ezen az úton jelentkezhet az, hogy nem csak törvényjavaslatokig, hanem törvényekig is eljutunk.
– Nagy nyugat-európai nyomás nehezedik akár a lengyel, akár a magyar törvényhozásra, de a jelenlegi viszonyok közt talán nem várható a homoszexuálisok életközösségének házasságként való elismerése egyik országban sem. Mit gondol, önöknek, bioetikusoknak mekkora feladatuk van abban, hogy a konzervatív politikusok bírják ezt a nyomást a törvényhozatali mechanizmusok során?
– Ha a politikusok kívánják a közös munkát, akkor részünkről ez rendben van. Nem tudok a nevükben beszélni, de azt azért elmondanám, hogy Lengyelországban is van két bioetikai irányzat: az egyik a liberális-szocialista, az ő számukra az emberi méltóság és a jogok mintha nem is lennének, a másik oldalon ott vagyunk mi, perszonalisták, például a püspökkari konferencia mellett működő bioetikai tanács, amelyben én is tag vagyok. Nemrég jelentettünk meg egy dokumentumot a mesterséges megtermékenyítés különféle kérdéseiről. Ezt aztán természetesen hevesen támadták a liberális-szocialista táborból.
– Az ön szakterületének, a bioetikának melyik a legvéresebb harcmezeje?
– Rögtön kettőt is kell mondanom: az első az emberi élet védelmét érintő bioetikai kérdések védelmével kapcsolatos. A másik pedig, hogy mikor szabad az embert meghalni hagyni...
– ...mintha az eutanáziára gondolna, csak nem mondja ki.
– Nem, nem! Hogy mikor kell a terápiát abbahagyni, és az embert hagyni békében meghalni, az eutanázia nem a jó kifejezés erre.
