Amikor 14 pontra nőtt a Siófok hátránya a 14. helyezettel szemben, a Magyar Nemzet is leírta, az alsóházban már minden eldőlt. Horváth Károly vezetőedző azonban ekkor is, mindenféle handabandázás nélkül, visszafogottan, de eltökélten hajtogatta: nem, még nem dőlt el semmi. És tényleg nem, hála a múlt pénteki, pápai 1–0-nak. A különbség már csak két pont, így ha az utolsó fordulóban a Siófok legyőzi az Újpestet, a Pápa pedig nem nyer Diósgyőrben, a Balaton partján jövőre is lesz első osztályú csapat. Köszönhetően elsősorban Ballai Attila beszélgetőpartnerének, a Minarik-díjas Horváth Károlynak, aki 1966 óta minden délutánját a siófoki futballpályán tölti.
– Hányan néztek össze a háta mögött szánakozva, amikor mínusz tizennégy pontnál is az esélyeket taglalta?
– Nem tudom, de ez zavart a legkevésbé. Szinte egyedül intézem, viszem a siófoki futball ügyeit, a játékosok kiválasztásától az anyagiak előteremtéséig, akik korábban mellettem voltak, már rég feladták. A kapitánynak viszont a fedélzeten kell maradnia, amíg a hajó el nem süllyed, aki pedig pánikol, azt jobb belökni a vízbe. A környezetemben ezért senkinek, se játékosnak, se a stáb egyetlen tagjának sem engedtem meg, hogy lemondjon a bentmaradásról, akin mégis ezt éreztem, azt elfelejtettem, nem tettem be a csapatba, nem vontam be semmi érdemibe.
– Valóban, ami a siófoki futballban érdemi, abban önnek évtizedek óta része van. Egyetért azzal, hogy „telibe találta” az MLSZ Minarik-díja, amelyet tavaly kapott meg, mint az év sportvezetője?
– Az anyagiakban én sem dúskálok, más klubnál négyen-öten végzik azt a munkát, amit itt én, és nagyon jólesett, hogy ezt elismerik. 1966 óta minden délutánomat a pályán töltöm, akkor költöztünk Siófokra Szegedről, mert édesapámat, aki a fehértói halászat vezetője volt, ide helyezték át. Gyerekfejjel ezt óriási csapásként éltem meg, hiszen Szeged nagyváros volt, virágzó sportélettel, olyan futballistákkal, mint Kozma Misi vagy Portörő, Siófokon meg találtam egy darab pályát, egy zöld dombot és egy derékig érő korlátot. Mondtam is, apu, itt még focizni sem lehet. Aztán kiderült, hogy mégis. Az élet sok mindenre megtanított, a múltból lehet erőt meríteni. Most például abból, hogy 2010 telén úgy vettem át a romokban heverő csapatot, hogy az NB II-ben hét pont volt a hátrányunk, és a játékosok öt hónapja nem kaptak fizetést, mégis feljutottunk. Serdülő, utánpótlás, felnőtt futballistaként, technikai vezetőként, edzőként mindent végigcsináltam, a Pápa edzője, Kovács László a kapusom volt, tőle tanultam meg a kapusedzői szakmát.
– Hálából most kiejtheti a csapatát, köszönhetően annak a remek szabadrúgásgólnak, amelyet múlt pénteken Takács Zoltán vágott be Szűcs Lajos kapujába. Az volt a feladata, hogy visszabombázza a labdát arra a sarokra, ahol Szűcs áll?
– A támadó játékunkkal akadnak gondok, ezért minden edzés végét a pontrúgásokra hegyezzük ki, tudjuk, hogy az ilyen szituációk, beleértve a szögleteket is, adják a mi igazi esélyünket. Azt is sejtettük, hogy Lajos, rutinos kapusként, felkínálja majd az egyik sarkot, aztán elindul arrafelé. Így is történt, de a gólhoz kellett ez a remek lövés, ami a kapufáról pattant be.
– Így két pontra megközelítette a Siófok a Pápát, a bent maradásról az utolsó forduló Diósgyőr–Pápa és Siófok–Újpest mérkőzése dönt, a két találkozót – ellentétben a korábban kiadott menetrenddel – az MLSZ tegnapi döntése értelmében azonos időben, vasárnap 16.30-kor rendezik. Ki lehet, ki kell mondani, hogy kötelező legyőzni az Újpestet?
– A tavaszunk és a pápai gólunk is szép volt, de ez is, az is csak akkor ér valamit, ha bent maradunk az NB I-ben. Ehhez nyerni kell az Újpest ellen, ez a célunk. Eredetileg úgy nézett ki, a Pápa szombaton játszik, mi vasárnap, ez így most korrektebb, és még jobb is, mert legalább csak saját magunkra figyelünk.
Ballai Attila
A teljes interjút a Magyar Nemzet keddi számában olvashatja.
