Ilyen helyzetben az emberek megkeserednek, haragszanak a túlélőkre – vezette fel beszámolóját az Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászók tragédiájával végződött himalájai expedícióról Kollár Lajos. Úgy fogalmazott: „Péter szülei fantasztikus emberek, megértik, mi mozgatta a fiúkat. Pedig borzasztó dolog, ami Petivel és Zsolttal történt. Sokan, akiknek fogalmuk sincs minderről, azt sulykolják: nem kellett volna Petit a Kancsendzöngára vinni. Ugyan kérem, csakis őt kellett! De bármikor bármi becsúszhat. Ha túlontúl óvatosak vagyunk, úgy járunk, mint azok, akik soha nem másznak csúcsot, és nem tudnak mit kezdeni magukkal.” Kollár Lajos szerint az élet egyéb területein is így van ez; ha túl óvatos az ember, akkor nem viszi semmire. – Persze, meg kell találni azt a határt, ahol a bátorság őrültségbe csap át, észre kell venni, hol kezdődik a felesleges kockázat – hangsúlyozta a hegymászó.
Innentől szó szerint közöljük Kollár Lajos beszámolóját.
– Tavaly az Annapurnán volt fölösleges kockázat, össze is zördültünk akkor. Nem ennek hatására, de ebből a helyzetből következett, hogy Mécs Laci kivált az Erőss–Kollár–Mécs hármasból. Egyszóval meg kell találni az egészséges mértéket, és úgy érzem, hogy a Kancsendzöngán mi ezt megtaláltuk. Annyira jól ment minden, hogy szinte túl jó volt. De két ember mégsem jött haza.
Zsolt elgyengülése elképesztő, számomra máig felfoghatatlan. Értem, ami történt, de érzelmileg nem bírom elfogadni. A ráció is ellene szól annak, hogy Zsolt szinte egy pillanat alatt összeomlott. Kiss Pétert pedig rendkívül tehetségesnek ismertem meg, kiváló hegymászó lett volna, ha Zsolt nem lesz rosszul, ha neki nincs ekkora szíve és ha nem tudja az Alpokból, hogy a társán segítenie kell.
A Kancsendzöngát meghódító, az ereszkedés közben eltűnt két magyar hegymászóra több százan emlékeztek múlt héten a Szemlő-hegyi-barlang fölötti dombon. Erdélyben is több ezren gyújtottak gyertyát Erőss Zsolt és Kiss Péter emlékére.
Arra, ami történt, nem voltunk fölkészülve. Valóban elkövettünk egy hibát Zsolttal. Nem mondtuk Péternek, ha Zsolt véletlenül összeesik, ne segítsen rajta, hanem hagyja ott és menjen tovább. Elismerem. Mindenre fel volt készítve, erre nem. De hát ki mond ilyent? És kinek jut eszébe? Erre nem lehet felkészülni.
Extrém és hosszú, 24 órás volt a csúcsmászás, de hosszú és nehéz volt a többieknek is, akik ugyancsak este értek a csúcsra. Ők – a spanyol Oscar Cadiach, az olasz Mario Vielmo és a serpák, a kínaiak, a koreaiak – túlélték, már otthon vannak. Tehát nem lehet azt mondani, hogy ezt a csúcsot nem lehetett megmászni.
Péterrel tán épp az volt a baj, hogy nem érezte rosszul magát. Azt gondolhatta, ez még belefér. Nem tudatos, hanem pillanatnyi döntés volt, hogy visszafordul Zsoltért.
A csúcs előtti utolsó száz métereken kötélbiztosítással kellett haladni, ez legalább három órát elvett a csúcsmászási időből. Pedig Carlos Soriáékkal előtte megállapodtunk, hogy kikötelezik. Pénzt kértek tőlünk, kicsit alkudoztunk, fizettünk, de nem tették meg. A csúcs alatt háromszáz méterrel ő visszafordult serpástul, oxigénestül. Erőss Zsolt, Kiss Péter, Oscar Cadiach, Mario Vielmo és két őket kísérő serpa összeállt egy hatos csapatba. Azt mondták, továbbmennek és megcsinálják, mert soha többet nem jutnak ide.
Akikkel lefelé ment, később azt mesélték Péterről, hogy könnyen haladt, ők nagyobb bajban voltak, mint Péter. Amikor visszafordult, megijedtek, hogy tán megbolondult. Oscar és a serpa próbálták visszatartani, de csak olyasmit mondott, meg kell néznie Zsoltot. Körülbelül kétszáz métert kapaszkodhatott visszafelé, amikor felbukkant mellette. Zsolt akkor egy átbivakolt éjszaka után volt, szép lassan ereszkedett lefelé, mindkettőjükkel beszéltem rádión. Péter mondta, Zsolt rosszul néz ki, megmasszírozza, rendbe hozza. Egy óra elteltével újra beszéltünk, Péter megnyugtatott, minden rendben.
Távcsővel néztem őket, aztán köd ülte meg a hegyet. Egy óra múlva, amikor újra előtűnt, már csak Zsoltot láttam.
G. Juhász Judit
Részletek a Magyar Nemzet csütörtöki számában.
