Kutrucz Katalin arról is beszélt, hogy egy januárban életbe lépett törvénymódosítás nyomán a pártállami diktatúra áldozatai ezentúl nemcsak megkapják a róluk jelentő ügynök nevét, hanem nyilvánosságra is hozhatják.Január elsején. A Magyar Nemzet munkatársa a változásról beszélgetett vele, amely nyit a megfigyeltek felé. A pártállami diktatúra áldozatai ezentúl nemcsak megkapják a róluk jelentő ügynök nevét, hanem nyilvánosságra is hozhatják.
– Emelkedett-e a betekintők száma az új törvény hatására?
– A december mindig az ünnepi készülődés jegyében zajlik, így ez az időszak lazább szokott lenni. Tavaly nem így történt, azonos szintű volt az érdeklődés a többi hónappal. Mi meg gondban voltunk, mert néhány ügyfélnek decemberben már kész volt az anyaga, de csak januárban jött érte, közben megváltozott a törvény, és kénytelenek voltunk újrakezdeni az iratok összerakását. Az új törvény nyit az áldozatok felé, szélesíti jogaikat. Több anyagot kaphatnak meg az érintettek, mint korábban. Így például ha valaki politikai elítélt volt, mostantól megkaphatja a nyomozati anyagát. (Ez így volt 2001-től 2003-ig, aztán az MSZP–SZDSZ-kormány egy törvénymódosítással megszüntette ezt a lehetőséget – a szerk.) Aki hozzánk fordult, eddig is megtudhatta a róla jelentő ügynök nevét. A változás itt abban van, hogy az új törvény megengedi, hogy a megfigyeltek nyilvánosságra hozzák a róluk jelentő hálózati személyek adatait.
– Eltérő-e nálunk az állampolgári betekintés milyensége a többi kelet-európai országhoz képest?
– Az állampolgári betekintés most már nagyjából egyforma, nálunk eddig szűkebb volt, mert 2003-ban elkövették azt a műhibát, hogy mindenki a kizárólag vele kapcsolatos adatokat tartalmazó irat másolatát kaphatta meg. Az pedig elég kevés. A megfigyelt, mint már említettem, megismerhette a róla jelentő ügynök nevét, ezenfelül nem húztuk ki az iratokban szereplő közfeladatot ellátó személyek nevét sem. Mostantól megkaphat a megfigyelt a fentieken kívül minden olyan anyagot, amelyben jelen van. Ha együtt voltak öten és beszélgettek, akkor mindenki megkapja az egészet.
– Hány áldozat kérte ki az anyagát az elmúlt huszonhárom évben?
– Több mint harmincezer ember kérte ki a saját vagy elhunyt hozzátartozója anyagát, mi viszont körülbelül egymillió emberről tudjuk, hogy melyik dossziéban szerepel. Sajnálatos viszont, hogy arányaiban sokkal kisebb az érdeklődés, mint például a németeknél. Igaz, hogy nálunk annak idején nem is rohamozták meg az irattárat, mint a németek. Az érdeklődés állandó, annak ellenére, hogy az idő múlásával a megfigyeltek öregednek, egy részük már el is távozott, de elkezdtek jönni a gyermekek és az unokák. Az elhunyt érintett anyagát ugyanis megkaphatják a le- és felmenő egyenes ági rokonok, illetve bizonyos megszorítással a házastárs.
– Mennyit kell várni, hogy megkapják a rájuk vonatkozó anyagot?
– Körülbelül egy évet. Ám van egy kivételezett réteg: a nagyon időseket előre vesszük, ők hamarabb juthatnak az iratokhoz, és ezt mindenki megérti és elfogadja.
– Nekik mennyi a várakozási idő?
– Pár hónap. Ha több ezer oldal van róluk, akkor kicsit hosszabb. Így hátráltathatják a fiatalabbakat.
– Hány ügynök dolgozott 1945–90 között hazánkban?
– Kétszáz-kétszázötvenezer, pontos számot senki sem tud. Az ötvenes években dolgoztak a legtöbben egyszerre, 40-60 ezer fő, de nagy volt a fluktuáció. A hetvenes– nyolcvanas években hat-nyolcezer volt az évi ügynökszám, hivatalos nevükön a hálózati személyek. Mindig az ügynökökről beszél mindenki, holott a külső segítők köre ennél jóval szélesebb. Külső segítők azok a személyek, akik nem voltak az állambiztonsági szolgálatok hivatásos alkalmazottai, de formalizált módon „segítették” a munkájukat. Ilyenek voltak a hálózati személyeken kívül például az operatív kapcsolatok, a hivatalos kapcsolatok és a megbízottak. Az ő létszámukat nem tudjuk. Azt azonban mindig elmondom, így most is, hogy nem helyes csak az ügynökügyet feszegetni. Akárhogy is vesszük, az ügynök volt az egész gépezet legkisebb láncszeme. Pikantériáját persze érzem, azért ő az érdekes, mert ugye titkos, és a titok mindig izgalmas. De az ügynököt valaki beszervezte, aki beszervezte, annak valaki parancsot adott, aki parancsot adott, azt a párt irányította, szóval lényegesen bonyolultabb a kérdés, hogysem egyszerűen ügynökkérdésé lehessen szűkíteni.
– Hogyan változott a kutatás a januári törvényváltozás óta?
– A kutatás eddig is viszonylag szabad volt. Fontos megemlíteni, hogy amikor korlátokat említünk, akkor a védelmi időn belüli kutatásról beszélünk, mert azon túl nincs korlát. Védelmi idő a haláltól számított harminc év, ha az nem ismert, akkor a születéstől számított kilencven év, ha az sem ismert, akkor az adat keletkezésétől számított hatvan év. Eddig három adat volt, amelynek a kutatása abszolút tilalom alá esett: a szexuális szokások, a káros szenvedélyek és az egészségügyi állapot. Ebből engem egy zavart, ami kutatási tilalom alá esett: az egészségügyi adat. Azért, mert az áldozatok egészségi állapotához nem kevés esetben közük volt az állambiztonsági szerveknek. Mert megverték az embereket, nem adtak nekik enni, hadd ne soroljam. A mostani módosítással sikerült elérni, hogy az egészségügyi állapotra vonatkozó adatok is kutathatók, ha összefüggésbe hozhatók az állambiztonsági szervek tevékenységével. Ez nagyon jó, igaz, hogy az idő múlik, és egyre kisebb a jelentősége, de még most is van. A nyolcvanas években már nem annyira volt jellemző, hogy verjenek, előfordult, de nem volt annyira jellemző, mint az ötvenes– hatvanas években.
– Beperelte-e valaki a levéltárat, mert a sajtóból kiderült, hogy ügynök volt?
– Ilyen okból senki sem. Mi azért felelünk, hogy amit a törvény szerint ki kell adnunk, azt adjuk ki. Akkor követünk el vétséget, ha nem adjuk oda. Az teljesen független tőlünk, hogy mi történik a kiadott anyaggal, az már annak a felelőssége, aki megkapta. Perünk egyébként volt, de az a sajátos eljárási szabályból következett. Bárki megkérdezheti egy közszereplőről, hogy van-e állambiztonsági múltja. Bárki meg is tudhatja. Igen ám, csakhogy a szabály úgy szól, hogy nekünk meg kell kérdeznünk az illetőtől, közszereplő-e. Akkor is meg kell kérdeznünk, ha biztosak vagyunk benne, hogy közszereplő, meg akkor is, ha tudjuk róla, hogy nem. Ha elismeri, hogy közszereplő, utánanézünk a dolognak, és prezentálunk. Ha azt mondja, hogy nem közszereplő, akkor nem adhatunk adatot róla, akkor sem, ha biztos, hogy közszereplő. Korábban a kérdezőnek bennünket kellett perelnie, és egy kívülálló személyről állapította meg a bíróság, hogy közszereplő-e vagy sem. Hát ezért tudom mondani, hogy pereltek is meg nem is, mert valójában nem mi voltunk a per alanya. Azt tettük, amit a törvény előírt számunkra. Most előnyére változott a törvény ebből a szempontból is, és azt kell perelni, aki azt mondja magáról, hogy nem közszereplő, pedig az.
– Hányan kutatnak a levéltárban?
– A második legkutatottabb levéltár a miénk – az országos levéltár után –, ugyanakkor az iratok mennyiségét tekintve a kis levéltárak közé tartozunk. A múlttal való szembenézés lehetősége azon múlik, mennyire szabad a kutatás. Ha ezt tekintem, akkor az élmezőnybe tartozunk a volt keleti tömbben. Azért azt hozzá kell tennem, hogy aki csak a mi anyagunkból akarja feltárni a múltat, az nagyot téved, mert akármilyen erős szerv volt is az állambiztonság, azért csak végrehajtó volt, a párt akaratának a végrehajtója. Ha a pártanyagok nélkül akarja valaki megérteni a magyar történelmet, akkor nem ért meg semmit.
– Mennyire érdeklődünk családunk története iránt?
– Ez az, amin változtatni kell. Az érdeklődés nem csökken, de sajnos az elfojtás sem. Nagyon sokszor mondtam, és nem lehet eleget ismételni, hogy valamikor a háború végén, „az új korszak kezdetén” megszakadt a történelem, mert a családok elfelejtettek beszélni a múltjukról, de nagyon sokszor a jelenükről is. Volt olyan ügyfelünk, aki tőlünk tudta meg, hogy amikor az apukája az ötvenes években hosszú ideig nem volt otthon, nem külföldön élt, ahogy ezt bebeszélték neki – egy kisgyermeknek sok mindent be lehet beszélni –, hanem Recsken. A családok nem beszélték ki a bajaikat, mert féltek, és hallgattak. Az a borzasztó, hogy ez a félelem és hallgatás nagyon sok családban még most is megvan. Tapasztalom az ügyfeleken. Van, aki azt mondja, „kár volt, hogy idejöttem, mert olyan szörnyű dolgokat tudtam meg”. Valahogy mégis el kellene érni, hogy az embereket érdekelje a családjuk múltja, mert ismernünk kell a történelmünket. Nemcsak az a múltunk, hogy ki jelentett rólunk, hanem hogy miként működött az a rendszer. Olyan jó anyagok vannak, lehetne belőlük közönségfilmet készíteni, akár kicsit szatirikusan, hátha jobban felkeltené az érdeklődést.
– Készültek dokumentumfilmek.
– Igen, dokumentumfilmek készültek, jók is, csak meg kell nézni, hányan látták őket. Az kellene, hogy ezek leszivárogjanak a társadalom minden rétegébe. Azt csak közönségfilmmel lehet elérni.
– Nem lehet, hogy sokan azért nem kérik ki az anyagukat, mert majdnem egy évet kell várni rá?
– El sem jönnek a levéltárig. Ez is nagyon megrázó. Kíváncsi vagyok, szeretek kutatni az iratainkban. A forradalom ötvenedik évfordulójára megnéztem száz olyan ember anyagát, akit ötvenhat után ítéltek el. A húszas évek második felénél később születetteket választottam ki, hogy nagyobb legyen az esély rá, hogy még életben vannak. Ebben az időben nyugdíj-kiegészítésben részesülhetett, aki részt vett a forradalomban. A forradalomért elítélt emberek nem tartoznak a legnagyobb nyugdíjasok közé, hisz életük tönkrement, nem folytathatták eredeti foglalkozásukat. Mit gondol, hány embert találtam a százból, aki kikérte a rá vonatkozó anyagot?
– Harmincat?
– Kilencet. Biztos, hogy a száz között vannak olyanok, akik meghaltak, vannak, akik külföldre mentek, de akkor is iszonyú kevés ez a kilenc! Én rosszul lettem tőle. Sajnos nem sikerül áttörni az elfojtás és hallgatás falát! Azért mondom, hogy megszakadt a történelem, mert nemcsak most nem beszélgetnek a családok, hanem már a szülők szülei sem beszéltek róla. A magántörténelem szakadt meg, az a hagyomány, amikor a család végigbeszélte, hogy mi volt a nagypapával, a nagymamával, az apukával, és most mi van vele. A diktatúrában nem merték elmondani, mi volt az apukával. Nagyon kevés olyan család volt, mint mondjuk az enyém, hogy minden a gyerekek előtt zajlott. Ötéves voltam, mikor Sztálin meghalt. A falunkban volt kisbíró, és vártam, hogy kidobolja az örömhírt, de nem jött. Erre fogtam magamat, háromszor végigrohantam a falun, és üvöltöztem nevetve: „Kifeszült az öreg, kifeszült az öreg!” Otthonról tudtam, ez örömhír, tudnia kell mindenkinek.
