Az Országgyűlés oktatási és tudományos bizottságának fideszes elnöke hétfőn az MTI-nek nyilatkozott, miután a hétvégén finn oktatási szakemberekkel közös tanácskozáson vett részt. Hangsúlyozta: nem véletlen, hogy a sikeres oktatási rendszerek a pedagógusokat állították a középpontba, emelték a pedagógusképzés színvonalát, hangsúlyt helyeztek a toborzásra, növelték és a teljesítményhez kötötték a béreket, biztosították az oktató-nevelő munkához szükséges segítő szakembereket. Ezenkívül megerősítették az intézményvezetést, állami vagy független minősítési rendszereket vezettek be és működtetnek, rögzítették továbbá, hogy milyen célokat szeretnének elérni, majd ennek alapján állapították meg, hogy milyen feladatokat kell az iskolának ellátnia – sorolta, kiemelve: ezekhez az elvárásokhoz igazították a finanszírozási kereteket, biztosították az időt, a tárgyi és a személyi feltételeket.
A politikus rámutatott: Magyarországon sem előzmények nélküli az, hogy a pedagógusok megkülönböztetett javadalmazásáról szó esik, az ágazati sajátosságok érvényesítésének kérdése a közalkalmazotti törvény életbelépése óta szinte minden kormánynál napirenden van. Az első kezdeményezések a közalkalmazotti rendszer keretein belül igyekeztek megoldást találni a teljesítmény, a minőség elismerésére; 2000 táján, az előző polgári kormány idején pedig életpályamodell kidolgozására is kísérlet történt, ám a rendszerszintű változtatás lehetőségét a Medgyessy-kormány 2002-es ötvenszázalékos béremelése szétverte – idézte fel.
Pokorni Zoltán a pedagógus-életpályamodell hazai kialakításának és bevezetésének eddigi lépései kapcsán a legnagyobb ellentmondásnak azt nevezte, hogy a 150 ezres szakmai közösség, amelynek évtizedek óta problémája, hogy a munkája nincs elismerve, hivatásának nincs presztízse és a fizetése alacsony, a közelmúltbeli jelentős – teljesítményhez nem kötött – béremelés, valamint az elvégzett munkát részben láthatóvá, illetve bemutathatóvá tevő eszközrendszer kialakítása ellenére sem elégedett. A volt oktatási miniszter rámutatott: egy új rendszer mindig okoz érdeksérelmet is, amelyeket tudni kell jól kezelni. Az életpályamodell kritikus pontjai közé sorolta a bérrendszert és a finanszírozást, a minősítést, a kapcsolódást a pedagógusképzéshez és a pedagógus-továbbképzéshez, valamint e négy elem rendszerszerű működését.
Az életpálya javításának lehetőségeiről azt mondta: a még el nem költött forrásokat hatékonyabban kell felhasználni, a differenciáló – teljesítményhez kapcsolódó – elemek erőteljes megjelenítésére van szükség, aminek legegyszerűbb módja a területre (például a hátrányos helyzetű régiókra és-vagy tanárhiányos kistelepülésekre) vagy a kiemelt tevékenységekre (integráció, differenciált fejlesztés, nevelés, osztályfőnöki pótlék, vezetés megerősítése) koncentrálás.
Kitért arra is, hogy a pedagógusképzés szétaprózott, gyakran nem kellő tudományos hátterű, provinciális, elszigetelt. Úgy látja, a pedagógusképzéshez tudományegyetemi keretekre lenne szükség. Megállapította: jelenlegi formájában a Klebelsberg-ösztöndíj sem alkalmas a pályaválasztási döntések befolyásolására, hiszen a már felvettek nyerhetik el, vagyis nem a 18 éves fiatalokat ösztönzi a pedagóguspálya választására. Ráadásul a mostani rendszer egyszerre akar három problémát megoldani: a tehetségek pályára vonzását, a hiányszakok problémájának kezelését és a területi ellátatlanság problémáját.
Pokorni Zoltán közlése szerint Jukka Gustafsson, Finnország korábbi oktatási minisztere előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a tanárok javadalmazásának bónuszokhoz kötése nagyon nehéz feladat, és a kidolgozását a szakértők bevonása mellett a tanárokkal, a szakszervezetekkel együttműködésben szükséges megtenni. Elmondta azt is: míg a magyar pedagógusképzés már a jelöltek kiválasztásánál is gondokkal küzd a színvonal és a merítési lehetőség szűkössége miatt, addig Finnországban a legtehetségesebb fiatalok is vonzónak tartják a tanári pályát, gyakran 7000-nél is több jelentkezőből választhatják ki az évente felvehető 900 általános iskolai tanárjelöltet. Gustafsson nagyon fontosnak nevezte, hogy helyi szinten az iskoláknak, a tanároknak nemcsak beleszólásuk, hanem döntési lehetőségük is legyen.
