A házelnök ünnepi beszédében kiemelte: a mostani kiállítás is az ezeréves magyar–lengyel sorsközösséget hivatott erősíteni, s egyúttal az európai közös emlékezetet hivatott éltetni, egy olyan korban, „amelyben még mindig túl sok a cinizmus, túl sok a hanyagság, túl sok a gonosszal való cimborálás”.
Kövér László rámutatott: az európai történelemben sokszor fordult elő, hogy két ország közösen leigázott egy harmadik államot, de az példátlan, ahogy a két – látszólag homlokegyenest ellentétes ideológiájú – totalitárius diktatúra, a nácizmus és a kommunizmus 1939-ben közösen lerohanta Lengyelországot. Tette mindezt „a Nyugatnak nevezett világ” reálpolitikának álcázott cinizmusától és tétlenségétől kísérve – fejtette ki. Hozzátette: Európában és a nagyvilágban sokszor előfordultak tudatos és szervezett népirtások, de a tények és az igazság feltárásának megakadályozása érdekében egyetlen népirtást követően sem segédkezett az elkövetőknek „a Nyugatnak nevezett világ” reálpolitikának nevezett politikai cinkossággal.
Kövér László azt mondta, hogy a rossz megcselekvésének és elfogadásának egyik tragikus európai fordulópontja egy szóban így foglalható össze: Katiny.
A lengyel katonai és értelmiségi elit ellen elkövetett tömeggyilkosság ténye, annak példátlan előzményei és szintén példátlan évtizedes utóélete Katinyt különösen megrendítő jelképpé teszik – fűzte hozzá, felidézve, hogy 1940-ben a Szmolenszkhez közeli Katinyban és más helyszíneken a szovjet NKVD osztagai csaknem 22 ezer lengyel tisztet, tartalékos tisztet, földbirtokost és tisztviselőt öltek meg. Sztálin parancsára tudatosan, előre kitervelten tették mindezt, azzal a szándékkal, hogy lefejezzék a lengyel katonai és polgári elitet, és megtörjék a lengyel értelmiség gerincét.
Kövér László szólt arról is, hogy a mai ismeretek szerint a tömegsírokba temetett áldozatok közt legalább két magyarországi is volt: Kuehnel Oszkár Rudolf, aki 1897-ben, Brezánban látta meg a napvilágot, Magyarországról Lengyelországba kivándorolt német szülők gyermekeként lett jó lengyel hazafi. A másik, a budapesti születésű, filozófiai végzettségű Korompay Emánuel, a Varsói Egyetem első magyar nyelvi lektora, a magyar tanszék megalapítója, akinek a nevéhez az első lengyel–magyar szótár elkészítése is fűződik.
Az Országgyűlés elnöke utalt arra is, hogy szerdán a magyar és a lengyel parlament határozatot fogad el a lengyel menekültek befogadásában, a Magyarországon menedéket talált lengyelek segítésében kulcsszerepet játszó idősebb Antall József halálának 40., valamint Henryk Slawik mártírhalálának 70. évfordulója emlékére.
Maria Panczyk-Pozdziej, a lengyel szenátus alelnöke úgy fogalmazott: a kiállítás azt üzeni a világnak, „soha többet nem akarnak ilyen háborút, ilyen rosszat átélni, megélni, túlélni”. Hozzátette: a lengyelek számára Katiny egyfajta mementó, a háború utáni években kiejteni sem volt szabad a szót, annak ellenére, hogy anyák, gyermekek, feleségek tízezrei maradtak magukra. Ezeket az embereket kizárták a társadalomból és elfeledésre ítélték. Akkoriban úgy tűnt, hogy idők végezetéig feledésbe merülnek, nem lehet rájuk emlékezni – fejtette ki az alelnök, hozzátéve: 25 éve megnyílt a lehetőség, hogy a túlélőkre is emlékezzenek, akik nem kisebb hősei a lengyel nemzetnek, mint azok, akiket elpusztítottak Katinyban.
Kitért arra is, hogy az áldozatok hozzátartozói Katyni Családok néven egyesületekbe tömörültek, őket a lengyel állam óvó tekintete kíséri. Szerinte „a magyaroknak is megvan a maga Katinya”, a két nép históriája nagyon sok hasonló vonással bír, talán ezért is érti meg egymást ilyen jól a lengyel és a magyar nemzet, ezért barátkozik.
Az alelnök háláját fejezte ki amiért a magyar állam emlékezik Katinyra, és köszönetet mondott Kövér Lászlónak is a kiállításért. A tárlat egy héten át tekinthető meg a Képviselői Irodaház aulájában.
