Két kis mákszem

Berencsi Attila (Beri Ary) egy életre szóló gúnynévről, egy túszdráma utóéletéről és a megélhetési artbűnözésről.

– Csellózni tanult, majd képzőművészeti középiskolába járt. Esze ágában sem volt, hogy filmszínész legyen. Hogyan találták meg?
– Annyira minősíti a sorsomat, hogy még harminc év elteltével is ez a sztori Ózdon éltem tizenkét éves koromig, ahol a nagymama nevelt nagy szeretetben, majd anyám Budapestre ráncigált. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába „apám szobrász, anyám festő” típusú gyerekek jártak, ám minisztériumi rendeletre a nép egyszerű gyermekei közül is „meríteni” kellett. Négyéves koromtól rajzolok. Az első keresetem: a szomszéd Laza néninek megfestettem egy félfamentes rajzlapra 2BA-s ceruzával Vjacseszlav Tyihonovot, A tavasz 17 pillanata című tévésorozat főszereplőjét egy tepsi eperdzsemes rácsos sütiért. A középiskolás évek alatt, mivel mindenki tudott rajzolni, más utakat kerestünk, hogy kitűnjünk. Valaki szájharmonikázott, egy egészen helyes lány az 1800-as évek ruháiban járt, én gitározgattam, és a Bill Haley & His Comets mintájára összehoztunk egy zenekart Beri Ary és a Játékos Fiúk névvel. Csütörtökönként egy fővárosi rock and roll klubban zenéltünk. Egy filmgyári rendezőasszisztens talált rám, akinek az volt a feladata, hogy éjszakánként járva a várost villámgyorsan főszereplőt találjon egy készülő filmhez. Eleinte hiába kapacitált. A filmgyárban viszont elmondta, hogy megvan az ember, de nem jön. Ekkor jött le egy másik koncerthelyszínünkre, az Almássy téri szabadidőklubba Dobray György rendező és Andor Tamás operatőr, és elém álltak. Hirtelen azt hittem, valami baj van a nem létező jegyemmel Bementem szombaton a filmgyárba, hétfőn már forgattunk is. Közben, amikor az iskolának vége lett, a „Beri Ary” dolgot le is raktam. Viszont a filmesek nem.

– Ki találta ki ezt a nevet?
– A Beri Ary középiskolai gúnynév. Egy Kovács Antal nevű fiú adta nekem a középiskolában, és amíg nem kezdett el gyúrni, mindig megvertem ezért. A Szerelem első vérig című film premierjén döbbentem rá, hogy mint főszereplő ezen a néven élek tovább, azaz a filmesek csináltak a középiskolás gúnynevemből egy életre szóló gúnynevet, ráadásul Beri Ary helyett Bery Arit írtak. Amíg a nevemnek nem volt tétje, literes kőbányai sör mellett a parkokban nagyon jól elszórakoztunk rajta. De hogy egy ország ezt a gúnynevet olvassa rosszul kiírva mert nem gúnynévként vették, hanem úgy, mit képzel ez az első filmes tahó azzal, hogy művésznevet vesz fel. Bárhová mentem, felismertek, és ezt is a képembe mondták. Előfordult, hogy tettlegességig fajult a dolog.

– Ám a tinédzserlányok szerették. Egymillióan látták a filmet, és állítólag minden második leány szobájának falára ki volt ragasztva a posztere.
– Persze. De minden második háztartásban volt Hungária-lemez is. Akár volt lemezjátszód, akár nem. Az a sok lány a filmbéli karakterbe, Fügedi Feribe volt szerelmes, és ez azért nagy különbség. Van erre egy történetem. Amikor úgy éreztem, hogy nem akarok ettől a filmes világtól semmit, Szegeden asztalossegédként dolgoztam. Egy délelőtt a kollégáimmal munkaruhában beálltam a bolti sorba. A pénztáros lánynak „Beri Ary” kitűzője volt. Mivel asztalossegéd-ruhában voltam, hiába néztem ki Bery Arinak, ő ügyet sem vetett rám. Persze a kollégák komiszkodtak, hogy ki is vagyok én. Mire a pénztáros rám ordított: „Akkor ugassál, ha te is szerepelsz majd egy filmben!” Érdekes, hogy az emberek csak akkor ismernek meg, ha abban a jelmezben vagy az utcán, mint a filmben.

– Ráadásul a film Demjén Ferenc által énekelt betétdalából is sláger lett.
– Igen, de ahhoz nem volt semmi közöm. Amikor zenéltem a zenekarommal, ordibálták a nézőtérről, hogy azt játsszuk el. Végül is nem játszottam el, így megcsappant az érdeklődés irántunk.

– Főszerepet játszott a Szerelem második vérig, a Hótreál és az 1989-ben bemutatott Túsztörténet című filmben is. Ez utóbbi 1973-as valós történeten alapul. Egy magas rangú határőrtiszt két fia, a Pintye fiúk az apjuktól ellopott fegyverekkel vették be magukat egy balassagyarmati lánykollégiumba. A túszokért cserébe Nyugatra jutási lehetőséget akartak kicsikarni. Végül az idősebb fiút egy mesterlövész lelőtte, a fiatalabbat elfogták a rendőrök. A katonaságnál hogyan kezelték az ismertségét?
– A rendszerváltást követően bevittek katonának. A kiképzőtisztek nehezen tudták megemészteni azt, hogy én olyan filmben szerepelek, amelyben végül is a hadseregre szégyent hoztam. Egy katonának képtelenség elmagyarázni, hogy ez csupán szerep. Innentől kezdve megpecsételődött a sorsom a seregben. Minden napom úgy kezdődött: ha a zászlóalj liftezik, a Berencsi közlegény akkor is gyalog megy! Egyszer csak bejelentkezett látogatásra egy újságírónő, s az alkoholista őrnagyok és alezredesek összedugták a fejüket, mi legyen velem, mert ez a riporternő valószínű fideszes vagy MDF-es, s ha én elkezdek panaszkodni, akkor eljő a világvége. Eldöntötték, hogy békén hagynak. Az újságírónő egyébként hozott nekem két deci körtepálinkát, átadta az asztal alatt, meg jókat röhögcséltünk.

– A Túsztörténetben nyújtott alakításáért 1989-ben elnyerte a San Sebastián Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Ezt a díjat magyarként addig csak Latinovits Zoltán kapta meg.
– Igen, ketten kaptuk meg. De én nem vehettem át! Azt hazudták, hogy nem lehet elérni a nagykövetet, ezért nem készül el a vízum. Rá egy évre behívtak a filmgyárba, hogy vigyem el az időközben kettétört díjamat. Kilépek az egyik irodából, és a lépcsőn jön fel valaki, aki nagyon bámul, majd bongiornóval rám köszön. Marcello Mastroianni volt az! Visszamentem a stúdióba, s azt mondtam: képzeljétek, előre köszönt nekem Marcello Mastroianni! San sebastiáni zsűritagként látta tavaly a filmet, és ő adta át valakinek a díjamat.

– Latinovits 1970-ben az Utazás a koponyám körül filmadaptációjáért kapta az elismerést. Egyébként a díjat megkapta még Kirk Douglas, Richard Attenborough, Peter Sellers, Jack Lemmon, Sidney Poitier, Vittorio Gassman, Al Pacino. És 1989-ben Ary Bery, tehát ott is rosszul írták le a művésznevét. 1995-ben Nicolas Cage is átvehette. Patinás névsor. Maga a díj, az Ezüstkagyló megvan még?
– Odaadtam Szabó Stein Imrének, aki a Stúdió 90 számára csinált velem egy beszélgetést. Azt mondtam, tegye el, és kész. Nála van, biztosan őrzi.

– Sose próbálta meg a Beri Ary nevet a filmezésben lerázni magáról?
– Nem lehet ellene mit tenni. Még néhány filmben játszottam, sőt 2002-ben, a Szerelem utolsó vérig című film forgatása miatt feladtam egy nagyon jó állást is. Úgynevezett tűzkapus grafikus voltam egy internetes cégnél. Ritkán volt munka, de ha összeomlott a rendszer, akkor szinte gólt lőttem a monitorommal. A filmet finanszírozási nehézségek közepette forgatták, és elképesztően sikertelennek bizonyult. Ebből nemhogy lakásvásárlás nem lesz, hanem még lakáskulcsra sem futja – állapítottam meg. Anyagilag ellehetetlenültem. Előfordult, hogy az utcán húztam meg magam. Éppen dúlt a nyár, nem volt annyira ciki. London volt az első hely, ahol stabil lehetőséggel biztattak, ezért kimentem, és egy zenei stúdiót működtettem. De egyre inkább leáldozott az üzlet, egyszer csak ott álltam hatvan kilométerre a metropolistól zuhogó esőben az út közepén. Akkor Nagy Laci barátom elvitt magához, s kiköltözött a szobájából, hogy nekem ágyam legyen, de kertészsegédként csak két hétig tudta tartani a hátát értem. Elkerültem ide meg oda. Kifestettem egy pubot Aleut-szigeteki körképpel, majd étteremben mosogattam. Tizennyolc óra mosogatás után felültem egy körjárati buszra, s úgy aludtam egyet. Londont mégis szerettem, mert biztos voltam abban, hogy senki sem ismer fel. Olyan énemet fedeztem fel, mint amilyen a filmezés előtt voltam. A vízumom lejárata napján elkapott a rendőrség. Kivittek a Victoria Stationbe, és felraktak az Eurolines buszára. Nyolcvan fontom volt, ebből hatvanat fizettem az utazásért. Tíz fontért vettem a calais-i kompon tíz prémium Guinness sört, azt megittam, s percenként jártam a busz toalettjére. A végén a sofőr nekem adta a kulcsot, ne zavarjam minduntalan. Idehaza egy haverom várt, a megmaradt tíz fontból speedet vettünk

Később olyan Podmaniczky utcai üzlethelyiségben laktam, ahol két haláleset is történt. Az egyik gyilkosság volt, a másik alkalommal egy betörő esett magasról a hátára. Kísértettek a szellemek. A 42. születésnapomon még csikkeket szedegettünk, és kértem tíz tojást a közértben, de csak hatot adott a boltos Aztán négy éve letettem a cigit, nem sodrok spanglit, nem iszom alkoholt és koffeines kávét. Lakást és műtermet bérlek, a festményeim eladásából élek.

– Kétezer-egynéhány dalkezdeményezése van. Miért nincs CD-je?
– Nem annyi van! Már 3797 az előző éjszaka születettekkel együtt. Igen, lehetne lemezem. Viszont én a zenekészítésben magát a folyamatot bírom. Abban a pillanatban, hogy meg kell beszélni a kiadóval, lektorral, producerrel, tehát elindul az értelemmel szöges ellentétben álló folyamat, onnantól nem érdekel.

– Festés közben a saját zenéjét hallgatja?
– Nem hagyom magamat csapdába csalni, ezért inkább az Egy rém rendes család és az Agymenők sorozat hangja megy háttérzajként. Ha a saját zeném menne, abbahagynám a festést, és gitároznék.

– Most mit fest?
– Ez egy vörösbe hajló erdei idill. Pénteken el kellene vigye a skót gyűjtő, de nem fog megszáradni. Egyszer Csontvárytól A taorminai görög színház romjait másoltam. Sok volt benne a cinóbervörös, különösen ott, ahol más színekkel találkozott. Kirakták egy kávézóba. Másfél év múlva egy nő nekidőlt, és ottmaradt a haja. Különösen a vörösök, titánfehérek és cölinkék színek nem hajlandóak szikkadni. Az anyagi helyzetemből adódóan nem mindig azt festek, amit szeretnék. Engem egy képzeletbeli, tízmillió évvel ezelőtti kultúra nyomai érdekelnek, de szükség van a megélhetési art bűnözésre is, mert a lakbért és a műterem bérét ki kell fizetnem. Tájképet festek, Velázquezt, Veronesét, Picassót másolok, néha a fejeket ki kell cserélnem a megrendelő arcképével. Száz érdeklődésből csupán kettő végződik üzletkötéssel. Az emberek minden tekintetben végtelenül furák. Előfordult, hogy éjfélkor telefonon hívnak: „Ilyen mentalitással senki nem veszi meg a képeidet, vérlázító” – recsegte egy ittas hang a telefonba. – Álljál meg, miről beszélünk!? – kiáltottam neki. Kiderült, hogy az egyik üzlettársa ismerősöm, s ő adta meg a telefonszámomat. Arról van szó, hogy a telefonáló bement egy budapesti galériába, ahová én kérésre adtam egy képet. Akkor nyitottak, ne legyenek üresek a falak Ez az ember ajánlatot tett a képre, másnap viszont azt mondta neki a galériás, hogy beszélt velem, és egymillió-nyolcszázezerért mégsem adom el, csak kétmillióért. Nekem azt mondta a galériás, hogy kétszázezerért eladja, de kér tőlem negyven százalékot. Na, erre varrjál betyárgombot! Másnap bementem a galériába, levettem a képet a falról, mire rám förmedt a galériás felesége, hogy két hétig ott lógott a kép, fizessek a tárolásért heti húszezer forintot. Elküldtem őket a Na, ezért nem beszélnek velem a galériások. Hát hova tegyem én a szívemet, hogyan és hol keressem a pajtáskodást? Csoda, hogy az ember ideges? És vannak, akiknek naponta meg kell küzdeniük ezekkel a lényekkel. Amikor a dalnokod minden hangja lopott.

Az én bölcsességem abban merül ki, hogy meg van a véleményem a világról, de már nem mondom el mindenkinek. Sokkal rosszabb életeket látok mint az enyém. Miken mennek egyesek keresztül, és még tartják magukat. Egykori zenekaromba játszott például az ország egyik legjobb szájharmonikása, aki Németországba ment, és felépített magának egy pólónyomó karriert. Én meg festek, és ezt szeretem csinálni. Hatala Csengének, az angoltanárnőmnek is készítek egy képet cserébe a leckékért. Kapott tőlem egy tervet, s azt mondta, hogy aaaahhh. Esőben megy egy nő, s a háttérben lesz valami látkép aurora borealisszal, azaz sarki fénnyel tarkítva. Csenge balassagyarmati lány, aki ráállt arra, hogy kiderítse, mi történt 1972-ben a városban. Kiderítette, hogy a börtönből szabadult Pintye fiú hol él most, és harminc év után szóra bírta. Könyvet írt a túszejtés hiteles történetéről, így jutott el hozzám. Minden kiadó azt várja tőle, hogy árulja el, hol él most az egykori elkövető, de ő nem teszi meg.

– Hol vannak az egykori szerelmes nők, akik most negyven és ötven között vannak? Most vehetnének, vagy vetethetnének valakivel Beri Arytól festményeket.
– Jaaaj, húúú! Ez nem így van! Igazából nem jönnek a képeimért a szerelmes nők. Mert bizonyos dolgokat az ember adott időben, és adott helyen kíván birtokolni. És ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer belelépni. Ha van egy apád, aki azt mondja: csinálj most három lemezt, és majd húsz év múlva az ötvenesek nosztalgiából megveszik azokat, akkor igen, bejöhet a számítás. Jó időzítéssel vénségedre elégedett lehetsz. Nekem filmjeim vannak. Az más kategória. Ott azt mondják, jó film volt, de mára megöregedett a főszereplő, és de hülye lehet most. Néha szoktam magam kárhoztatni és muzsikatévét nézek. Látom, hogy hogyan sulykolják a rímtelen, dallamtalan zenét a velemkorabeli asszonyoknak. Ők lehet, hogy szerelmesek voltak belém, de az újságírók és milliomosnők nem. Igazából Fügedi Feri a nép gyermeke volt.

– Felismerik az utcán?
– Nagyon ritkán. Olyankor bökdösik egymást, hú de meghízott, hú de megöregedett. Mikor eldobtam a cigit, három hónap alatt húsz kiló jött fel rám. Egész életemben nem volt olyan, hogy Beri Aryként mutatkoztam volna be. A Szerelem első vérig bemutatása óta eltelt 29 év. Most volt egy felmérés Beatlesről. A tinédzserek nem is hallottak róluk. Pedig húsz éve még azt mondák róluk: hallhatatlanok.

– Elégedett az életével?
– Ha arra gondolok, mennyi idő ment el azzal, hogy olyan dolgok elől iszkoltam, amelyekről nem tehettem, akkor nagyon ideges leszek. Azt akartam volna elérni, hogy ne függjek senkitől. Ez még hiányzik! Amikor elmaradok a bérleményeim fizetésével, az kétségtelenül stresszes állapot. Viszont nincs ébresztőórám, és ez nagyon jó. Van kedvesem, és találkozom igaz emberekkel is. Nemrég küldtek nekem egy 1972-ben, Ózdon készült képet a nyolcemeletesből lefotózva. Két kis mákszem van rajta, ott megyek én a nagymamával, fogjuk egymás kezét. A dikón aludt a konyhában, mi meg a nővéremmel a nagyszobában. Nagy álmom, hogy visszamenjek Ózdra, az egykori Kun Béla Művelődési Házba, és csináljak egy koncertet, de állítólag kellemetlenebbé vált a város. Ózdon 35 éve nem jártam, és akkor még egy irányba fésülték terein a füvet is. Egy bölcselet szerint sose menj oda vissza, ahol egykor boldog voltál.