Selejtes volt a fegyverkezés is

Ilyen volt Magyarország hadiipara a szocializmus, de főként Rákosi idején.

Magyarországon 1952 és 1953 fordulójára felépült az államszocializmus teljes rendszere, ennek pedig egyik fő mozgatója a hadiiparba ömlesztett óriási pénz volt – jelentette ki Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója A magyar középgépipar című könyvről, amely a szocializmus alatti magyar védelmi iparról szól. Germuska Pál művéről egy könyvbemutatón Gyarmati elmondta: a Rákosi-korszak hadiipara kaotikus fejlesztése miatt nemcsak az egész hazai iparra, hanem a teljes magyar gazdaságra is ránehezedett. Az említett időpontra a magyar hadiipar működőképességének határára jutott.

Gyarmati György viszonylag hosszan értekezett az államszocialista rendszer alatti magyar védelmi ipar anomáliáiról, hatékonyságáról – illetve inkább annak hiányáról – és ennek a teljes magyar gazdaságra gyakorolt hatásáról. A bemutatott műben szereplő adatokat idézve kiemelte: 1952 első negyedévére a hadiipari ágazat éppen hozta a 28 százalékot a tervekben elvárt számokhoz képest, majd a következő negyedévben is hasonló teljesítményt produkált. Miközben milliárdokat öltek bele a fejlesztésekbe, jobb esetben csak 4–7, rosszabb esetben akár 18–22 százalékos is lehetett az előállított selejtes termékek aránya, ami egyenlő volt a kidobott pénzzel.

Emlékeztetett rá: 1951-ben Sztálin kiadta a parancsot, hogy 1953 közepére a szocialista tábor országainak olyan katonai felkészültséget kell elérniük, amellyel képesek lehetnek akár egy eredményes európai háborúra is. Magyarország kommunista irányítói ezzel magyarázták hazánk óriási hadiipari kiadásait.

Rákosiék azért nem tartották teljesen elképzelhetetlennek a kitűzött célt, mivel hazánk akkoriban már frontországnak számított a szovjet–jugoszláv konfliktusban. Ismeretes, a jugoszláv diktátor, Josip Broz Tito a negyvenes évek végén elutasította a szovjetek által megkívánt feltétlen hűséget, és egyfajta külön utas politikát folytatott a szocialista blokkon belül. A Sztálinhoz hű kommunista vezetők az ötvenes években Titót egyenesen az „imperialisták láncos kutyájának” nevezték. Éppen emiatt Gyarmati György szerint Magyarország már az 1951-es sztálini direktíva előtt is hatalmas pénzeket kellett hogy a fegyverkezésbe öljön, ezért nem tűnt Rákosiék számára teljesen lehetetlennek a további hadiipari pénzköltés.

Ennek a korszaknak szomorú lenyomata a jugoszláv határ mentén felépíteni kívánt erődrendszer, amelyre csak 1952-ben 600 millió forintot költött az ország – az évek során pedig összesen több milliárdot –, és amely sosem készült el, omladozó maradványai pedig még jórészt ma is megtalálhatók a déli országrészben. Gyarmati elmondta: egyes adatokból arra lehet következtetni, hogy a balul sikerült projekt egy teljes tizenöt éves lakásépítési program költségének felét emésztette fel. Megesett az is, hogy egy új építésű lőszer- és TNT-gyár a régi önköltség dupláján termelt, mivel az is előfordult, hogy mire leszállítottak egy adott speciális berendezést, a tervek változása miatt az üzemnek már nem is volt rá szüksége. A sajóbábonyi üzemhez fűződik Magyarország történetének egyik legsúlyosabb ipari balesete: 1979-ben több mint tíz tonna TNT robbant fel, és 13 munkás vesztette életét.

Gyarmati György ugyanakkor kiemelte: a Kádár-korszak alatt a vezetés máshogy viszonyult a hadiiparhoz, mint Rákosiék. A katonai követelményeket ugyanis Magyarország olyan mértékben volt hajlandó teljesíteni, ameddig nem megy a lakosság életszínvonalának rovására.

Ugyanakkor már Nagy Imre vezetése alatt 1953-ban visszafogták némileg a hadiipart a civil termelés javára. Ez például abban nyilvánult meg, hogy akár üstöt-fazekat vagy lábasfedőt is lehetett kapni. A Kádár-korszakra kialakult a Varsói Szerződésen belüli specializáció, az országok közti szakosodás, Magyarország például a híradás-technikai fejlesztések terepén, vagyis kis anyagigényű, de nagy hozzáadott tudásértékű termékek körében ért el figyelemre méltó eredményeket. Ez odáig vezetett, hogy a híradás-technikai „piacon” ellátó, a szocialista államok és a harmadik világ körében exportképes ország lettünk ezen a területen.

Zsitnyányi Attila, a Magyar Védelmiipari Szövetség elnöke és a Gamma Műszaki Zrt. vezérigazgatója arról beszélt, hogy az elmúlt évtizedek számos olyan hadiipari problémát vetettek fel, amelyek máig aktuálisak. A szakember hangsúlyozta, hogy a hadiipar képes az országnak és egyes cégeknek is profitot termelni, de állami koordináció nélkül nem működik.

A kötet szerzője, Germuska Pál kiemelte: a semmiből nem lehet hadsereget építeni; ha azt szeretnénk, hogy Magyarországon újra legyen ipar, amely nemcsak fegyvergyártásra való, hanem tudást fog össze, arra pénzt kell szánni. Mint mondta, a szocializmus alatt ugyan sok rossz döntés született, de legalább meg akarták tartani mind a gyártási kapacitást, mind a képzett szakembergárdát. Megemlítette: a lőszergyártást például nem lehet a nulláról elkezdeni, olyan szaktudás kell hozzá, amelyet nem lehet összevásárolni.

Láng József, az Argumentum Kiadó igazgatója köszöntőjében ismertette: Germuska Pál könyve bemutatja, hogy a kényszerűen erőltetett haditermelés 1953-ra milyen mértékben juttatta csődközeli állapotba hazánkat.