Ennek a korszaknak szomorú lenyomata a jugoszláv határ mentén felépíteni kívánt erődrendszer, amelyre csak 1952-ben 600 millió forintot költött az ország – az évek során pedig összesen több milliárdot –, és amely sosem készült el, omladozó maradványai pedig még jórészt ma is megtalálhatók a déli országrészben. Gyarmati elmondta: egyes adatokból arra lehet következtetni, hogy a balul sikerült projekt egy teljes tizenöt éves lakásépítési program költségének felét emésztette fel. Megesett az is, hogy egy új építésű lőszer- és TNT-gyár a régi önköltség dupláján termelt, mivel az is előfordult, hogy mire leszállítottak egy adott speciális berendezést, a tervek változása miatt az üzemnek már nem is volt rá szüksége. A sajóbábonyi üzemhez fűződik Magyarország történetének egyik legsúlyosabb ipari balesete: 1979-ben több mint tíz tonna TNT robbant fel, és 13 munkás vesztette életét.
Gyarmati György ugyanakkor kiemelte: a Kádár-korszak alatt a vezetés máshogy viszonyult a hadiiparhoz, mint Rákosiék. A katonai követelményeket ugyanis Magyarország olyan mértékben volt hajlandó teljesíteni, ameddig nem megy a lakosság életszínvonalának rovására.
Ugyanakkor már Nagy Imre vezetése alatt 1953-ban visszafogták némileg a hadiipart a civil termelés javára. Ez például abban nyilvánult meg, hogy akár üstöt-fazekat vagy lábasfedőt is lehetett kapni. A Kádár-korszakra kialakult a Varsói Szerződésen belüli specializáció, az országok közti szakosodás, Magyarország például a híradás-technikai fejlesztések terepén, vagyis kis anyagigényű, de nagy hozzáadott tudásértékű termékek körében ért el figyelemre méltó eredményeket. Ez odáig vezetett, hogy a híradás-technikai „piacon” ellátó, a szocialista államok és a harmadik világ körében exportképes ország lettünk ezen a területen.
