A kommunista vezetők „féltették” a híveket a pünkösdi körmenettől

Mi a pünkösdi ünnep eredete, és milyen szokások kapcsolódnak hozzá?

Pünkösdöt – melynek időpontja a húsvéthoz igazodik, az ötven nappal követi, így minden évben más és más napra esik – a középkori egyház sajátos módon ünnepelte. A templomokban trombitákkal, harsonákkal imitálták a szelet, a toronyból pedig égő szalmacsomókat és koszorúkat dobáltak le. A városok, falvak házainak a többsége azonban zsúppal vagy náddal, esetleg fazsindellyel volt fedve, a megoldás tűzrendészeti szempontból finoman szólva nem volt kielégítő. Miután néhány települést sikerült pünkösdkor felperzselni, áttértek arra, hogy a szentmise folyamán fehér galambokat, a Szentlélek jelképeit eresztették szabadon. Bizonyos kockázattal azért ez is járt, hiszen a tömegtől megriadt madarak a templomhajóban kerengve olykor a pórnép tagjain kívül néhány előkelőt és lepottyantottak. Megoldásul végül azt eszelték ki, hogy a galamb vagy galambok legyenek fából, zsinórra függesztve, vagy szenteletlen ostyát szórtak a hívek közé. Az egyház megőrizte az ünnep néhány pogány eredetű elemét is. Így kerülhetett az oltárra zöld ág, a termékenység és a termés szimbóluma.

A zöld ág, jelesül leginkább a bodzaág a magyar népszokások közt is megjelenik. Sokfelé ezzel suhintották meg a lányokat a legények, ami az udvarlás egyik, szavak nélküli formája volt. A paraszti kultúra egyszerre tudott ugyanis nagyon szókimondó, olykor trágár is lenni, és egyszerre végtelenül szemérmes. A cikk elején idézett versike is példa erre: a zöld ágak közé bújás a szabadban szerelmeskedést jelképezi, hiszen tavasz előtt erre nem nagyon volt lehetőség, az egyterű parasztházak és a hideg okán (az aranykapu nyitottságát és azon átbújást felnőtt olvasóinknak nem kell elmagyarázni ). Magyarországon nemcsak a katolikusok, hanem az evangélikus diákok is zöld ágakkal díszítették fel a templomaikat, azonban a termékenységvarázsló jelleg itt sem tűnt el, s az ünneplés sem maradt mindig a szigorú egyházi keretek közt, amit jól mutat, hogy az említett ifjakat több 17. századi zsinat is óvta attól, hogy a pünkösdöt mérhetetlen mennyiségű borital kortyolásával és oktalan lődözéssel tartsák meg. Szintén a termékenység szimbóluma és egyben az udvarlás hathatós eszköze volt a májusfaállítás. A rágatott szalagok száma és színe egyértelműen jelezte, hogy a legénynek és barátainak milyen véleménye van a menyecske külleméről.

A májusfát megmászni tudó legénynek jó esélye volt arra, hogy megválasszák pünkösdi királynak. Ez vagy egy napra, vagy egy évre szólt, ami alatt ingyen ihatott a kocsmában. Az ivás mellett azonban komoly funkciója is volt: esztendeig ő lett a legények bírója, akinek feladata volt a kisebb-nagyobb torzsalkodások lecsillapítása, illetve a „gyere ki a kocsma elé” jellegű kihívások esetén a verekedés bírája is lett, emellett ügyelt arra is, hogy a mérkőzés ne csapjon át bicskázásba.

A pünkösdi népszokások közül kihagyhatatlan a csíksomlyói búcsú, ami azonban csak a huszadik század végére lett összmagyar ünnep, eredetileg egy magyar–magyar belháború emlékét idézte. Történt ugyanis, hogy János Zsigmond 1566-ban Blandra György tanácsára hét unitárius prédikátort küldött Mikes grófhoz, hogy a katolikus székelyeket áttérítse hitére. A prédikátorok egy levelet is vittek Mikeshez, amiben a fejedelem azzal ajánlotta a gróf figyelmébe az igehirdetőket: „küldök hét facsemetét, ültesd el őket a jó székely földbe, hogy ott gyökeret eresszenek!” A gróf meg is fogadta a tanácsot: egyik falujában egy hatalmas gödröt ásatott, a protestáns lelkészeket pedig „elültette”. A fejedelem a kicsit durvára sikerült válaszon éktelen haragra gerjedt. Összehívta a seregét, és hogy a katonáknak nagyobb legyen a lelkesedésük, szabad rablást engedélyezett.

Azonban a had gyűltéről Fabricius páter, a székelyudvarhelyi ferences rendház főnöke is tudomást szerzett; egyfelől felszólítva híveit, hogy menjenek Csíksomlyóba, és imádkozzanak a Szűzanya szobra előtt hitük megtartásáért, másfelől – nem mintha nem hitt volna az ima erejében – fellármázta a csíkieket. Az azonban világos volt, hogy a fejedelem hadi népével a székelyek nem bírnak el. Emiatt cselt alkalmaztak: Udvarhely és Csík határán, a Tolvajos-tetőn csak egy út húzódott a sűrű erdőben. Az út két oldalán álló fákat félig befűrészelték, majd amikor a fejedelmi sereg odaért, néhány fejszecsapással rájuk döntötték. Akik az ágak közt netán életben maradtak, azokat baltával verték agyon, majd hazatértek, és a győzelemért hálát adva a Szent Szűz szobrával körmenetet tartottak, amit a katolikusok minden évben megismételtek és megismételnek. A búcsún és a zarándoklaton való részvétel azonban feltételekhez volt kötve. Aki nem adta meg az adósságát vagy a kölcsönkapott tárgyakat, szerszámokat, haragot tart valakivel vagy éppen a ház körüli teendőit nem végezte el, nem jelenhetett meg Csíksomlyón. Ráadásul nemcsak a szertartás alatt, de már az úton is tilos volt káromkodni, inni, részegeskedni, világi dalokat énekelni, de még pipázni is. A gyergyóditróiak még ezzel sem érték be: nehéz fakereszteket ácsoltak, amiket a településeken átmenve a kezükben, az úton pedig a hátukon cipeltek. Mások egész különös, egyéni fogadalmakat tettek. (Erről szól a közismert székely vicc: a zarándoklat alatt elered az eső, a menyecskék pedig védekezésül a fejükre borítják szoknyájukat. Azonban az egyik menyecskének valahogy az alsószoknya is a fejére kerül. Sára előreszaladt, hogy figyelmeztesse, de az ura visszahúzza: hagyjad lelkem, hátha így fogadta ) A gyergyóújfalviak hat csengettyű szavára ütemesen, katonásan meneteltek.

A Székelyföldön azonban nem csak kegyes szokások fűződtek a pünkösdhöz. A szelídebbek közé tartozott a lófuttatás, ahol a legények nemcsak megelőzni akarták egymást, hanem ha lehetett, földre is küldeni, amit olykor fakardokkal és falándzsákkal végeztek; a szokás erősen emlékeztet a középkori lovagi tornákra, eredete is alighanem ott kereshető. A győztes lett aztán a pünkösdi király. Sokkal durvább volt a gúnárnyakszakítás: egy élő libát a falu főutcáján álló két fa közt fejjel lefelé fellógattak, és a legények nekifutva próbálták letépni a – természetesen élő – állat fejét. A szokás valószínűleg a pogány emberáldozatok emlékét őrzi. Hasonló volt a kakasütés is: egy kakast a földbe ástak, hogy a feje látszott ki, és azt kellett kővel vagy métával úgy megdobni, hogy az állat belepusztuljon. Később „finomítottak” a rituálén: fából készült, általában kerek pajzsot készítettek, rajta egy kakast ábrázoló festménnyel, a szívénél pedig kicsiny fekete folttal; aki nyíllal eltalálta, az lett a pünkösd királya, ráadásnak pedig kapott egy kakast

A Dunántúlon mások voltak a szokások. Itt és a Felvidéken a pünkösd volt az egyik alkalom a komaságok létesítésére, természetesen komatál küldésével; ezek a virtuális rokonságok általában holtig tartottak, és sokszor erősebbek voltak a vérrokonságnál. A lovasverseny sem volt ismeretlen, Csepregen például a szőrén megült lovakkal akadályversenyt tartottak. Szegeden a lányoknak hajnalban meg kellett fürdeniük a Tiszában, természetesen meztelenül; hasonlóan a húsvéti locsoláshoz, ez is a rituális megtisztulást, megtisztítást jelentette, de egyben fizikai célja is volt, hiszen a parasztházak mosdásra alkalmas helyiséggel nem rendelkeztek.

A pünkösd ünnepéhez sok helyen hozzátartozott a körmenet is. A katolikus egyház és hívei ennek révén mutatták meg az egész közösségnek a hitüket. Természetesen mindez az ötvenes évektől alaposan szúrta a kommunista vezetők szemét. Nemcsak Ceauşescu, de már Gheorghiu Dej is betiltotta a csíksomlyói szabadtéri szertartást, Miklós Imre, a magyar Egyházügyi Hivatal elnöke „megkérte” a püspököket, hogy a „tűzveszély miatt” ne legyenek gyertyák, sőt, a hívek egészségére hivatkozva „tanácsolta”, hogy az egész szertartás a templomokban folyjék le