Egyre inkább felismerte, hogy a hitetlenség és a nyomor újratermeli önmagát, s ezért a legszociálisabb tett a Lumen Christi – Krisztus világosságának terjesztése. Aktívan részt vett a karizmatikus megújulásban, éveken keresztül tagja volt a mozgalom szolgáló bizottságának is.
Vallotta, hogy az emberi identitás és a család válságát megtapasztaló korunkban az élet, a család és az emberi méltóság védelmében, a társadalom peremre szorultjainak megsegítésében, a szociális válsághelyzetek megelőzésében nagyon fontos szerepe van a családnak, a kisközösségnek, az egyházi és civil szervezeteknek, amelyek formálásában maga is aktív szerepet vállalt.
A rendszerváltást követően egyik motorja volt a szerzetesnők összefogásának, részt vett az egyházmegyei karitász- és szociálismunkás-képzés megszervezésében, és sokakat készített fel erre a munkára. Az esztergom–budapesti egyházmegyei zsinaton a szociális bizottságot vezette, tagja volt a nemzetközi felnőttképző szervezet, a FEECA szociális bizottságának és az 1994-es ENSZ-világtalálkozó magyar nemzeti bizottságának. Elindította és éveken keresztül vezette a Katolikus Nőfórumot, mindvégig aktív tagja volt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családbizottságának.
1996-tól 2004-ig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Titkárságán a Világiak Irodája és a Hivatásgondozó Intézet munkatársaként segítette a civil szervezetek újraszerveződését és összefogását, valamint a szerzetesközösségek képzéseit, hivatásgondozását.
2004-től 2012-ig a Szociális Testvérek Társasága magyarországi elöljárójaként, 2006–2012 között pedig a Magyarországi Rendfőnöknői Konferencia elnökeként is segítette a szerzetesrendek életét.
A rendszerváltást követően a rendalapító Slachta Margithoz hasonlóan előadásaival, cikkeivel, könyveivel, rádiós és televíziós szerepléseivel is igyekezett a szépre, jóra, igazra, a másokért is felelős, igaz emberségre nevelni sokakat.
