A kötet megjelenése után történtek már önmagukban felidézik az akkori kor viszonyait, hiszen a szerzőket a szocialista hatalom letartóztatta, Szelényinek el is kellett hagynia az országot. Konrád György úgy emlékezett, hogy mindketten a Gyorskocsi utcában kötöttek ki, Szelényi Ivánt a Csillagfürdő strandnál, őt pedig a lakásában fogták el: mint később kiderült, tetőfedőknek álcázott nyomozók fogták el.
– Te bolond vagy, elszálltál, fejjel mész a falnak! – ezt mondták ránk. Kilógtunk a sorból, mint a fekete kacsák – mesélte Konrád. – Peremre szorultunk, de önként kezdeményezett pozíció volt ez, annak a büntetése volt, amit csináltunk. Hat napot ültünk, de mások sok évet húztak le a Horthy-, a Rákosi- vagy éppen a Kádár-korszakban. Így kedvezményezettnek érezhettük magunkat.
A munka a szerzők elmondása szerint nem felelne meg egy mai PhD-dolgozat formai kritériumainak, hiszen nincs bibliográfia, nincsenek lábjegyzetei. A könyv ugyanis inkább olvasmányok által magukba szívott tudás és élettapasztalat – ellenzékiek letartóztatása és a rémes történetek – megformálása volt.
Konrád szerint két korábbi könyvében a tematizált önanalízisnek a munkája elméleti szintre helyeződött át, Szelényi Ivánná vagy Konrád Györggyé vagy a körülöttük élő emberré alakult át.
– Az értelmiségi lét paradoxonai, nyomások, húzások, kudarcok és kísértések – ezek elég tápanyagot biztosítottak annak idején – mondta a szerző.
Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvben két megközelítést, elméletet vontak kritikai górcső alá. Az egyik a szabadon lebegő értelmiség elmélete volt, míg a másik az, hogy az értelmiség valamelyik osztályhoz tartozik. A több mint harminc évvel ezelőtti könyv mind a kettőt tagadja, inkább azt feszegették, hogy van-e saját érdeke az értelmiségnek.
– Azzal a problémával, miszerint a tudás és a hatalom hogyan függ össze, nagyon sokan foglalkoztak akkor. Volt jobboldali és baloldali megközelítése is a kérdésnek – mondta Szelényi.
A baloldali megközelítés alapja a fiatal német Jürgen Habermas elgondolása volt; eszerint a politika tudományossá válik, a fő ellenség pedig a technokrácia. A jobboldal szerint – e vonalat Michel Foucault képviselte leginkább – viszont a humán értelmiség az ellenség. A tudás és a hatalom pedig annyira összefonódik, hogy nem is lehet szétválasztani, és a tudás valójában hatalmi aktus. Ezen elmélet szerint a tudás meghatározza a diskurzust, ezzel pedig megfoszt minket attól, hogy magunk döntsünk a diskurzusról – ezt erőlteti ránk a humán értelmiség.
Szelényi Iván szerint azonban nem jobb- és nem is baloldali a könyv, hiszen ők mindkét világot kritikával, ironikusan kezelték, de nem maradt el az önirónia sem.
A pécsi beszélgetést vezető Demeter Tamás filozófus azon kérdésére, hogy a magyar értelmiség jelenlegi helyzetének leírására miként alkalmas a könyv, Konrád György azt felelte: az értelmiség nagyobbik fele ma a politikai bürokrácia része. Úgy vélekedett, hogy a hatalom és a tudás ma szétválik, és pártállami bürokrácia működik jelenleg, miközben vannak nehéz helyzetben lévő értelmiségiek, ők a vesztesek.
Szelényi viszont messzebbről indított. Mint mondta, a sztálinizmus után a rendszer legitimálást keresett a tudományos szocializmusban, amely racionális rendet nyújtott – erre pedig akkor volt is széles vevőközönség. Sokan gondolkodtak úgy, hogy a rendszer működne, csak éppen nem a megfelelő emberek vannak a megfelelő helyeken. Akkor úgy tűnt, mintha a bürokrácia hajlamos lett volna bevonni az értelmiséget a döntéshozatalba, de ennek ’68-ban vége lett, és az értelmiségnek is elment a kedve ettől a „szerelmi kalandtól”. Nagyon sokára jutott el oda, hogy a piacgazdaságot megfelelőbbnek tartsa, mint a kommunizmust. A szociológus szerint ugyanakkor az értelmiség ásta alá a marxizmust kritikájával, és bár ’89-ben nem jutott hatalomra, nem vitás, hogy lényegesen nagyobb szerepet kapott, mint korábban. Később azonban kivonultak a politikából, rájöttek, nem is csinálták olyan jól, és nem is nagyon szeretik a politikát. Jöttek a „macherek”, azok, akik tudják, hogyan kell politikát csinálni. Szelényi arról viszont igen lesújtóan beszélt, hogy túl sok figyelmet kap itthon az értelmiség.
– Senkit nem érdekel Amerikában, hogy mit mondok, hiába vagyok a Yale professzora – mondta. – Korábban meg sem kérdeztek, ha Kelet-Európáról volt szó, pedig disszidens voltam, és a UCLA-n (a Kaliforniai Egyetemen) is tanítottam. Itthon meg folyunk az újságokból, ezért is unalmasak az újságok, mert mindig ugyanazok mondják ugyanazt.
Meglátása szerint az értelmiség még mindig nem zárkózott el eléggé a vágyott „elefántcsonttoronyba”, ahol békében lehet. Konrád György azonban ezzel szemben azt mondta, ő az ideje jó részét egy kis faluban tölti, és nem bántja, ha megkérdezik. – Igyekszem válaszolni, a megkérdezettséget mint társasági kapcsolatot fogom fel. Persze megesik, hogy akaratlanul olyat mondok, amire a barátaim is megharagszanak, hiszen itthon a vonalas beszédnek hagyománya van.
