Meleg ebéd sincs a rászorulóknak

Bár kötelezően előírt feladat, az önkormányzatok mégsem gondoskodnak minden településen a szociális szolgáltatásokról.

Az alapvető ápolási, gondozási feladatokat magában foglaló házi segítségnyújtást 2014-ben a települések 95 százalékában lehetett igénybe venni. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) elemzése szerint ez előrelépést jelent az öt évvel korábbi állapothoz képest (2009-ben 81 százalék volt ez a mutató), de még mindig nem értük el a teljes lefedettséget, holott a házi segítségnyújtás biztosítása valamennyi települési önkormányzat számára kötelező feladat. A kisebb helységekben lényegesen rosszabb a helyzet, mint a városokban: az ezer fő alatti falvaknak kevesebb mint 90 százalékában van lehetőség a segítségnyújtás igénybevételére. Az aprófalvak jelentős része ráadásul csak úgynevezett bevont településként részesül a gondozásból, vagyis egy másik, nagyobb településen lévő intézmény szervezi a környékbeli falvak ellátását, a gondozók pedig vándorolnak közöttük. A házi segítségnyújtást helyben működtető települések aránya az ezer fő alatti falvak esetében mindösszesen 13 százalék, míg országos szinten 33 százalék.

A szociális étkeztetés – azaz a rászorulók részére legalább napi egyszeri meleg étel biztosítása – a másik olyan gondoskodási forma, amelyet minden településen meg kell szervezni. Ugyanakkor 2014-ben a településeknek még mindig csak a 89 százaléka biztosította a rászoruló lakói részére. Ez kilencszázalékos javulást jelent az öt évvel korábbi állapothoz képest, de még mindig messze van a törvényi előírástól. A szociális érkeztetés esetében is a legkisebb falvak vannak a legrosszabb helyzetben. Míg az ezer főnél több lakosú települések esetében 93 százalékos lefedettségről beszélhetünk, addig az ezer fő alatti falvaknak csak a 84 százalékában van szociális étkeztetés.
A lakosság száma a magyarországi helységek több mint felében (56,4 százalék) nem éri el az ezer főt, ilyen kistelepüléseken él az ország népességének 7,7 százaléka. A településnagyságnak meghatározó szerepe van az egyenlőtlenségek kialakulásában, a legkisebb helységek gazdasági, infrastrukturális és demográfiai helyzete kedvezőtlen, és az itt élők a szociális szolgáltatások elérésében is súlyos hátrányban vannak a nagyobb településekkel szemben. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az elöregedés – Budapest mellett – a kisebb falvakat érinti a legintenzívebben, vagyis éppen ott érhető el a legkevesebb szolgáltatás, ahol a lakosságnak az átlagosnál nagyobb része idős, rászoruló ember.

A települési hátrányok csökkentése és az életfeltételek javítása érdekében a kistelepüléseken egyes szociális szolgáltatások falugondnok, illetve tanyagondnok segítségével is biztosíthatók. A falugondnok kiszállítja például a rászorulók ebédjét, kiváltja a gyógyszereket, segít a betegeknek eljutni az orvoshoz. A szakemberek egyöntetű véleménye, hogy a falugondnoki szolgálat lényegesen javította az ellátásokhoz való hozzáférés esélyét azzal, hogy fizikailag is közelebb hozta azokat a rászorulókhoz, de problémát jelenthet, ha az önkormányzatok a falugondnoki szolgálattal próbálják meg helyettesíteni a házi segítségnyújtást. A gondnoki munkakör betöltésének ugyanis nem feltétele a szociális szakmai képesítés, vagyis nem pótolhatják a szakképzett ápolókat, és egyéb feladataik miatt elég idejük sincs erre. A hatszáz fő alatti falvak közel öt százalékában csak falu- vagy tanyagondnok áll rendelkezésre, házi segítségnyújtás nem működik, további 2,3 százalékukban pedig egyik szolgáltatás sem érhető el.
Léteznek további hiánypótló szociális szolgáltatások is, de ma már ezek egyike sem kötelező önkormányzati feladat, vagyis a települések anyagi helyzetétől függ, hogy elérhetővé teszik-e, vagy sem. A súlyos fogyatékossággal élők számára személyi segítséget és szállítást biztosító támogató szolgálat 2009-ben, a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás – amelynek az a lényege, hogy segélyhívó készülék alkalmazásával krízishelyzet esetén saját otthonukban láthassák el a rászorulókat – pedig egy évvel később került ki a kötelező önkormányzati feladatok köréből. Azóta ezekre nem jár normatív állami támogatás, csupán pályázati úton lehet pénzt szerezni a működtetésükhöz. Ennek ellenére mindkét ellátás országos lefedettsége emelkedett az utóbbi öt évben: támogató szolgálat a települések háromnegyedében érhető el, ami több mint 20 százalékos javulást jelent 2009-hez képest, jelzőrendszeres házi segítségnyújtás pedig a települések 58,9 százalékában működik, ami ötszázalékos emelkedés.

Sokat elárul ugyanakkor az egyes településeken rendelkezésre álló kapacitásokról, hogy a támogató szolgálat segítségében 2014-ben 13 500-an részesültek, ez a magánháztartásban élő fogyatékosok alig négy százaléka, az ezer fő alatti helységek esetében pedig a fogyatékkal élők alig 2,5 százaléka részesült ilyen támogatásban.

Az időskorúak napközbeni tartózkodására szolgáló idősek klubjainak fenntartása csak a háromezer főnél nagyobb települések önkormányzatainak kötelező. Ilyen szolgáltatást az ezer fő alatti települések mindössze harmada biztosít lakói számára, viszont ezek többségében sincs helyben intézmény, így a rászorulók kénytelenek naponta átjárni egy másik településre.

A KSH azt is megvizsgálta, hány szolgáltató tevékenykedik az egyes településeken, illetve mekkora az intézmények lakosságszámhoz viszonyított kapacitása. Az ellátottak 65 évnél idősebb népességszámhoz viszonyított aránya – a támogató szolgáltatást kivéve – a kisebb településeken a magasabb, ami bizonyítja az elöregedett kistelepülések fokozottabb ellátási igényét. Érdekesség ugyanakkor, hogy egy korábbi vizsgálat szerint a hátrányos helyzetű kistérségek aprófalvaiban a rászorulóknak csak kis hányada vette igénybe a szociális étkeztetést. Ennek okát a vizsgálatot végzők elsősorban az ételek nem megfelelő minőségében, mennyiségében, a szállítás hét végi megoldatlanságában látták, de egyes esetekben a térítési díj összege, valamint a szociális ellátások megbélyegző jellege is közrejátszott. A kutatásokat végzők többször szembesültek azzal, a rászorulókat nem is tájékoztatják arról, hogy jogosultak lennének igényelni bizonyos szociális szolgáltatásokat. Ezt támasztja alá a Tárki hátrányos helyzetű kistelepüléseken végzett 2014-es felmérése is, amely szerint a szociális étkeztetésben részesülők közel negyede csak informális csatornákon keresztül szerzett tudomást a lehetőségről.
A szociális alapszolgáltatások szervezése egyébként még öt évvel ezelőtt is szinte teljes egészében az önkormányzatokra hárult. Mára az egyházi fenntartók aránya nagyobb lett, a kisebb önkormányzatok pedig közös erővel, társulásokba tömörülve igyekeztek eleget tenni kötelezettségeiknek. A társulásos fenntartói forma előnye, hogy a korábban szolgáltatáshiányos térségekben is megjelentek az alapvető szociális szolgáltatások, hátránya azonban a helyi viszonyokban való járatlanság, a rászorulók túlságosan nagy köre és a meglévő kapacitások túlterheltsége.