Magyarországon az 1960-as évek második felétől jelentősen romlottak a halálozási mutatók, azaz epidemiológiai válság alakult ki, ami 1993-ban érte el tetőpontját. A krízis legsúlyosabban a 40–59 éves, középkorú korosztályt érintette, és a válságért a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos megbetegedések miatt bekövetkezett halálozások növekedése volt felelős. A KSH középkorúak halálozási mutatóinak alakulását elemző, lapunk által megismert kiadványa azt vizsgálta, sikerült-e kilábalni a válságból.
Az adatok szerint az eltelt több mint húsz évben a halálozási mutatók jelentősen javultak, amiben meghatározó szerepe volt a szív- és érrendszeri halálokok visszaesésének. A javuló tendencia ellenére azonban napjainkban is a 40–59 éves életkor a magyar népesség halandósági viszonyainak kritikus szakasza. A középkorúak halandósági szintje még ma is nagyságrendekkel magasabb, mint például a szomszédos Ausztriában. A felzárkózás legfontosabb tényezője az 50–59 évesek mortalitásának további csökkenése, hiszen ennél a korcsoportnál háromszoros a halál valószínűsége a negyvenévesekéhez képest. A várható élettartam emelkedésének legnagyobb tartalékai továbbra is a középkorú népességben rejlenek – állapítja meg az elemzés.
1994-ben, az epidemiológiai megújulás első évében több mint 20 ezer férfi és 8,2 ezer nő hunyt el a 40–59 éves korcsoportban. Két évtized alatt a halálozások abszolút száma az erősebbik nem esetében 43, a nőknél 32 százalékkal csökkent, így 2014-ben már „csupán” 11,6 ezer férfi és 5,5 ezer nő halt meg a korosztályból. A jelentős visszaesés ráadásul úgy következett be, hogy a 40–59 éves korosztály össznépességhez viszonyított aránya a férfiak esetében emelkedett, míg a nőknél nem változott. Míg az összes elhunyt férfi közül 1994-ben minden negyedik tartozott a 40–59 éves korosztályba, addig 2014-ben már csak minden ötödik. A nők esetében ez a mutató két évtized alatt 12-ről 8,6 százalékra mérséklődött, vagyis körülbelül minden tizenegyedik nő veszíti életét 40 és 59 éves kora között.