A „néppártosodási stratégia” – amiért Bíró-Nagy szerint Vona személyes felelősséget vállal, és ami 2018-ban valóban vizsgázik majd – eredményességi mérlegét ugyanakkor korai még megvonni.
– Egy évvel ezelőtt, a tapolcai győzelem után nagy sikernek tűnt az új irány, és az utóbbi hónapok hullámvölgye után sem lehet kizárni, hogy a Jobbik újra növekedésnek indul. Ennek mindenképpen előfeltétele egy egységes, fegyelmezett párt, Vona ezt próbálja megteremteni az alelnökváltásokkal. A következő két év fő tétje, hogy ki lesz az igazi kihívó. Ha ez a baloldal lesz, akkor kudarcként kell értékelni a stratégiát, és ez Vona Gáborra nézve is negatív következményekkel járhat.
Bíró-Nagy András arra is felhívja a figyelmet, hogy a törésvonal a Jobbikon belül egyáltalán nem rajzolható fel a „mérsékelt–radikális” koordináta-rendszerben, hiszen a jövő például Ásotthalom polgármesteréé, Toroczkai Lászlóé, a szélsőjobboldali szubkultúra vezéralakjáé lehet, a szintén nem a mérsékeltek közé sorolt Sneider Tamás pedig nem került partvonalon kívülre a pártelnöknél.
– A mostani küzdelmek inkább Vona Gábor megerősödéséről, hatalomtechnikai manőveréről szólnak, amelynek fő célja, hogy ne legyenek olyan szereplők az ő közvetlen környezetében, akiknek kiszámíthatatlan lépéseik lehetnek, és szembemehetnek vele.
Kiszelly Zoltán a politikai emlékezetből merít. Szerinte a mostani vita a Jobbikon belül ugyanúgy zajlik, ahogy annak idején az MDF-nél a Csurka–Antall-féle párbeszéd, amely akkor kenyértörésig ment. Vona Gábor szerinte most arra törekszik, hogy a Fidesz és a Demokratikus Koalíció mintájára az ő pártja is egyszólamú legyen, ami akár egy választási vereség után is pozícióban tarthatná, ennyiben is vitatja a Nézőpont azon állítását, miszerint Vona pályafutása szempontjából is vízválasztó volna 2018.















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!