Budaházy: sok vagy kevés a 13 év?

Az európai gyakorlat azt mutatja: rengeteg. Példastatuálásra és kampányolásra is használhatják az ügyet.

211 merénylet közül mindössze 9 kötődött a szélsőjobbosokhoz, az ezt megelőző két évben pedig nem is történt részükről ilyen cselekmény.

Még a legkevésbé erőszakos, „single issue” (tematikus) terroristák – a radikális környezetvédők, állatvédők stb. – is többször követnek el merényletet, nem is beszélve a szélsőbaloldali, a vallási alapú (mostanság jellemzően dzsihadista) és a szeparatista terrorizmus által produkált számoktól. Tálas szerint Európában egyébként erősen elkülönül Nyugat és Kelet közvéleményének hozzáállása a jobb-, illetve baloldali terrorizmushoz, és ennek nyomán bizonyos értelemben a joggyakorlat is más.

A volt szocialista blokkban valamivel erősebb a szélsőjobboldali mozgalom maga is, de jóval kevésbé van jelen a szélsőbalos, míg nyugaton a baloldal erősebb, és a jobboldal marginálisabb. Ennek történelmi okai vannak: Nyugat-Európa a nemzetiszocialista, illetve fasiszta diktatúrák emléke miatt kritikusabb az innen jövő terrorral, és megengedőbb a balossal szemben, míg a volt kommunista blokk a jobboldalival szemben elnézőbb, és a baloldali terrort ítéli el jobban – vélte Tálas. Emellett fontos különbségnek tartotta, hogy a baloldali terrorizmus általában nagyobb csoport, mozgalom kötelékein belül zajlik, a jobboldalit inkább a kisebb csoportok és magányos elkövetők jellemzik.

Lattmann valahol ebben látta az elnézőbb kormányzati hozzáállás kulcsát is: az IRA-val, ETA-val azért is kellett leülnie tárgyalni a kormányoknak, mert erős beágyazottságuk volt a társadalomban, és volt politikai szárnyuk – Budaházyéknak ilyenjük nem volt, kevesen voltak, erős politikai kötődés nélkül, hiszen a néppártosodó Jobbiknak is kényelmetlen lett volna már közösséget vállalnia velük – vélte.

De akkor mi a helyzet Breivikkel? Elvégre ő volt az utóbbi évek egyetlen szélsőjobboldali, úgynevezett stratégiai – nagy áldozatszámmal, nagy médiavisszhanggal és nagy sokkhatással járó – terrortámadásának elkövetője.

Ő pont az archetipikus szélsőjobbos, magányos elkövető volt, és csaknem nyolcvan emberrel végzett 2011-ben, arányaiban mégis olcsón megúszta ámokfutását. Huszonegy évet kapott – eddig kell a legújabb játékkonzolhoz való hozzáférést alapvető emberi jognak tekintő norvég állam vendégszeretetét élveznie.

Az ellene hozott ítélet enyheségét sokan felhördüléssel fogadták ugyan, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez volt a maximálisan kiszabható szabadságvesztés Norvégiában – mondta el kérdésünkre Lattmann. Ehhez képest, a megvalósult cselekmények alapján valóban soknak tűnhet Budaházy büntetése. Mindazonáltal a bíróság az ítélethozatalkor számos cselekményt együttesen mérlegelt: bár a szélsőjobboldali mozgalmárhoz alapvetően „csak” Csintalan Sándor megverése köthető, mint személy elleni erőszak, a Molotov-koktélos támadások,

a politikusokkal szembeni fenyegetőzés és a különféle előkészületek is sokat nyomnak a latban.

Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy az ő és társai ítélete még nem jogerős, abból másodfokon bármi lehet.

Persze a bíróságnak sincsen könnyű dolga. Egyrészt nem nagyon találkozhatott még hasonló üggyel. Mint Lattman kifejtette, elég régen volt ehhez hasonló esemény akár Nyugat-Európában is, Magyarországon meg pláne nincsen kialakult gyakorlat. Ami kérdés lehet, ha másodfokra kerül a Budaházy-ügy, hogy ténylegesen megfelelő volt-e a bizonyítékok mérlegelése, illetve hogy az elkövetett cselekmények mögött az ügyészség megfelelően tudja-e bizonyítani a politikai motivációt, a befolyásolási szándékot, ami megerősíti a bűncselekmény terrorista voltát.

Azonban van itt még valami: a terrorfenyegetettség körül kialakult társadalmi pánik. Tálas emlékeztetett: 2003/2005 óta, amióta – főleg iszlamista merénylők – stratégiai terrortámadásokat követnek el, mint a madridi, londoni, oslói merényletek vagy az utóbbi idők nyugat-európai mészárlásai a Charlie Hedbótól Nizzáig, azóta az európai közvélemény és valamennyire a büntetési gyakorlat is nagyon érzékeny a terrorizmus kérdésére.

Szerinte a Budaházy-perben és ítéletben benne van az is, hogy ma a társadalom jóval veszélyesebbnek ítéli meg a terrorizmust, mint akár a kilencvenes években. Bár valóban nőtt a vallási alapon elkövetett terrorcselekmények száma, de a társadalom a valóságosnál sokkal erőteljesebbnek érzékeli magát a terrorveszélyt – ráadásul, ahogy azt a tavalyi Eurobarométer adatai mutatják, gyakran éppen ott, ahol a terrorizmus nincs is jelen: 2015-ben az emberek Romániában, Csehországban, Máltán, Bulgáriában, Lengyelországban és Horvátországban tekintették ezt az első vagy második legsúlyosabb kihívásnak. Ennek döntően a politikai közbeszéd, illetve az adott ország médiája lehet az oka, amely tematizálja és összeköti a terrorizmust a szintén egzisztenciális fenyegetésnek ható bevándorlással. Az ennek nyomán kialakuló közérzület pedig teljesen független a valós fenyegetettségtől vagy az elkövetett merényletek számától.

Tálas szerint a terrorfenyegetettség növekedésének bizonyítására kommunikációs szempontból is jól jön a Budaházy-per, függetlenül attól, hogy évekkel ezelőtt történt események adják az alapját: benne van ugyanis az üzenet, hogy lám, akkora a veszély, hogy már saját terroristánk is van. De az is kommunikálható vele, hogy minden erőszakos elkövetővel szemben fellépünk. Mivel ma a terrorfenyegetettség érzése sokkal erősebb, mint a 2000-es évek második felében volt, és ez a per volt az első, terrorizmus miatt indult bírósági eljárás, Budaházyék nagyon rosszul jártak, hiszen az ítéletben óhatatlanul benne van a példastatuálás szándéka is. További szigorú ítéletek jöhetnek, mert a kormány ezzel megmutathatja, hogy ő bizony kemény választ ad a fenyegetésre – és egy ilyen helyzetben kevésbé számít a bűncselekmény tényleges veszélyessége, viszont erőteljesebben az éppen aktuális társadalmi percepció.

Lattmann szerint ezzel a bíróság egyébként Budaházyék szimpatizánsainak is üzen: tudja meg a közvélemény, hogy ezekért a cselekményekért kemény büntetés jár – ezt hívják generális prevenciónak.