Húsz évre elfeledték, de hamarosan újraindulhat a kormányzati szervek telefonhálózata. Az egykor csak K-vonal néven ismert rendszert két kormányhatározat keltheti életre – derül ki a Magyar Közlöny hétfőn megjelent Hivatalos Értesítőjéből.
A Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által szignózott anyagok elrendelik, hogy minden
egy nem nyilvános, helyhez kötött (vagyis vezetékes) telefonszolgáltatás kösse össze.
A vonalat a Nemzeti Infokommunikációs Szolgáltató Zrt. (NISZ) építheti ki. A fejlesztés teljes értékét nem említi a közlöny, de csak az idén 307 millió forintot szánnak rá a belügy kasszájából, és még a 2019-es büdzsé tervezésekor is számolnak a rendszerre fordított költségekkel.
A határozatok szerint az érintett állami és kormányzati szervek 2018. június elsejéig fel kell mondják a meglévő előfizetéseiket, és ettől az időponttól csak akkor térhetnek el, ha a szerződésbontás miatt egyébként fizetniük kellene a szolgáltatónak.
A helyhez kötött kormányzati vonalat idővel egy zárt mobilhálózat is követheti: Pintér Sándor belügyminiszter, Lázár János kancelláriaminiszter és Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter feladata lesz, hogy előterjesztést készítsen egy önálló hálózatú, kormányzati célú (nem nyilvános) mobiltelefon-szolgáltatás létrehozásáról – annak előnyeiről, hátrányairól, lehetséges kockázatairól és költségvetési hatásairól.
Utóbbi azért is érdekes, mert a Magyar Telekom csak februárban írta alá a 39 hónapra érvényes szerződést, amelynek értelmében flottás mobilszolgáltatást nyújt a kormányzati szektor 200 ezer SIM-kártyájához.
A K-vonal egyébként 70 éves múltra tekinthet vissza: a közigazgatási hálózat kiépítését még Gerő Ernő rendelte el. A rendszerre azért volt szükség, mert Magyarországon a háború után nem volt megbízható telefonhálózat, az információáramlás viszont stratégiai jelentőséggel bírt – írja a hálózatot búcsúztató, 1998-as cikkében a Hetek.
A kiépítési munkálatok 1947-ben kezdődtek, és fontossági sorrendben kapcsolták be a bizalmas körbe az elvtársakat. A hálózat folyamatosan bővült: fénykorában – a nyolcvanas évek végén – háromezer állomással büszkélkedhetett. A jogosultságról formailag a kormány határozott. A párt vezetői, a minisztertanács tagjai, megyei párttitkárok, a fontosabb lapok főszerkesztői, vállalat- és szakszervezeti vezetők részesedtek a (telefon)rendszer előnyeiből. K-vonalon – ellentétben a városi telefonokkal – gyorsan kapcsolatba lehetett kerülni a hívott féllel.
A készülék hamar státusszimbólummá vált: csak „vonalas” ember rendelkezhetett vele, és a fontosak közül is a legfontosabbak. A rendszer felhasználói körét az Antall-kormány aztán a felére csökkentette, ’98-ban pedig felszámolták a költségesnek tartott és gyakran meghibásodó K-vonalat, hogy aztán – az akkori tervek szerint – egy hetvenmilliárdos, országos közigazgatási rendszert fejlesszenek ki helyette.
