Megdöbbentő adatokat közölt a napokban a Központi Statisztikai Hivatal (KSH): a 2016-os „kis népszámlálásból” kiderült, hogy az első népszámlálás, vagyis 1870 óta nem volt még olyan alacsony a gyermekkorúak aránya hazánkban, mint tavaly. Ehhez pedig aggodalmat keltő folyamatok társulnak, hiszen egyre inkább kitolódik a gyermekvállalás időszaka, és vélhetőleg folyamatosan nő a külföldön született magyar csecsemők száma.
Az Eurostat legfrissebb, 2015-ös adatai azt mutatják, hogy Magyarország igencsak le van maradva Európában a termékenységi arányszámot (vagyis az egy nőre jutó gyermekek számát) illetően (hazánkban 1,45 volt a mutató).
Egyébként Franciaország áll az élen (1,96), de kifejezetten magas az arány például
A legrosszabb mutatói Portugáliának vannak (1,31), és szintén le van maradva
A fenti ábrából pedig az is kiderül, hogy – szemben azzal, amit feltételezhetnénk – az egy főre eső GDP szerepe nem minden esetben tűnik jelentősnek a folyamatban. És az a gyakran hangoztatott érv sem feltétlenül állja meg a helyét, hogy főként a bevándorlás dobja meg bizonyos országok mutatóit.
De mitől is függ egy ország termékenységi arányszáma, és milyen irányba várható elmozdulás Magyarországon? Szakértőkkel kerestük a választ.
Valóban nem egyértelmű, miként függ össze az egy főre jutó GDP azzal, hogy hány gyermek születik az adott országban – mondta lapunknak Makay Zsuzsanna, a KSH Népességtudományi Intézetének tudományos titkára. Jó példa Svájc, amely köztudomásúan az egyik leggazdagabb ország, mégis alacsony a termékenységi arányszáma. Ebben sok minden játszhat szerepet, például a gazdagabb országokban vélhetőleg magukra a gyermekekre, illetve az oktatásukra is több pénzt fordítanak.
A demográfus szerint inkább az intézményes megoldások és a társadalmi normák határozzák meg a születések számát. Franciaországban például – amely ebből a szempontból az élen áll Európában – háromgyerekes családmodell van, vagyis viszonylag ritka eset, hogy valaki csak egy gyereket vállal. Ennek családpolitikai okai is vannak: évtizedek óta segítik – például adókedvezménnyel és magas támogatással – a háromgyerekes családokat. „Demográfiai szempontból ahhoz, hogy a népesség reprodukálja önmagát, átlagosan 2,1 gyereket kell vállalnia egy nőnek, vagyis a harmadik gyermek mindig egy plusz, ami nagyon jól meg tudja dobni a mutatókat” – emelte ki. Ráadásul a bébiszitter-hálózat is kap állami támogatást, és a rendszert „kifehérítették” – úgy alkották meg, hogy mindenképpen érdeke legyen a családnak bejelenteni azt, ha ily módon munkáltatóvá válik.
Hozzátette, hogy Franciaországban más a hozzáállás a munkaerőpiaci részvétel és a gyermekvállalás összeegyeztetéséhez is. A nők általában csak rövid ideig maradnak otthon a gyerekekkel, a szülési szabadság 16 hét, így nem esnek ki olyan hosszú időre a munkából. Ez pedig nem csupán csökkenti a nőkkel szembeni diszkriminációt, de a gyermekvállalás anyagilag sem lesz annyira megterhelő a családnak. Nyilván ehhez a társadalmi normának is társulnia kell: Franciaországban – szemben a kelet-közép-európai országokkal – nem az a szemlélet dominál, hogy az a legjobb a gyerekeknek, ha hároméves korukig otthon gondozza őket az édesanyjuk.
Arra a felvetésre, hogy miért éppen Portugáliában, Olaszországban, Görögországban vagy éppen Lengyelországban születik kevés gyermek, a szakember azt mondta: ezen országokban közös, hogy nehéz összeegyeztetni a gyermekvállalást és a munkaerőpiaci részvételt. „Olaszországban például sokáig általános volt, hogy a nagycsalád is belefolyt a gyermekfelügyeletbe, ezért nem épültek ki a bölcsődék és az intézményes keretek. A munkaerőpiac azonban átalakult: a nagymamák egyre hosszabb ideig dolgoznak, a fiatalok pedig eközben jobban próbálnak függetlenedni tőlük” – magyarázta. Több országban, például Svájcban az okoz problémát, hogy alacsony az állami támogatás a gyermekfelügyeleti intézményeknek, tehát – bár magas az életszínvonal – szinte csak magánintézmények vannak. Németországban pedig a legújabb kutatások szerint egyre inkább jellemző, hogy sok fiatal egyáltalán nem szeretne gyereket – vagyis kezdenek kialakulni olyan országok Európában, ahol megjelenik a „direkt gyermektelenség”.
A magyar családtámogatási rendszerről is kérdeztük a demográfust. Makay Zsuzsanna kiemelte: az, hogy bevezették a gyed extrát, fontos változás volt. Korábban ugyanis azok az anyák, akik akár csak néhány órát is dolgoztak, elestek a gyedtől, 2014 óta viszont a gyermek féléves korától bármilyen munka mellett igényelhető a gyermekgondozási díj. „Rugalmasságot vittek a rendszerbe: megvan a lehetőség arra, hogy továbbra is otthon maradhasson az, aki szeretne” – magyarázta. Egyébként a magyar társadalmi normákkal valószínűleg nem is lehet összeegyeztetni, hogy a nők korán visszamenjenek a munkaerőpiacra, hiszen 2016-os kutatási adatok is azt mutatják: a hagyományos vélemények tartják magukat, és legalább két, de általában három évig továbbra is otthon maradnak az anyák.
„A családpolitikai intézkedés szép lassan hozzájárul majd a vélemények rugalmasabbá válásához. Ez pedig azért fontos, mert azt látni, hogy Európában ott születik több gyermek, ahol rugalmasabban kezelik a gyermekvállalás és a munkaerő összeegyeztetésének kérdését” – vélekedett a szakember.
Az LMP-s Kanász-Nagy Máté a párt közérdekűadat-igénylés útján szerzett és a Központi Statisztikai Hivatal statisztikáival összehasonlított elemzését bemutatva még júliusban közölte: 2010 óta 81 ezer külföldön született magyar gyereket anyakönyveztettek, ami megközelíti az évi átlagos magyarországi születésszámot. Ezzel kapcsolatban Makay Zsuzsanna kiemelte: az, hogy mit mutat az adat, nem egyértelmű, mert nem feltétlenül újszülöttekről van szó – attól, hogy egy gyermek például húsz éve külföldön született, még bármikor anyakönyveztetheti magát.
„Vitathatatlan, hogy megnőtt a külföldön születő magyar gyermekek száma az utóbbi öt-hat évben, de a pontos számokat nem ismerjük” – hangsúlyozta. Elmondta, hogy a kérdéssel korábban ők is foglalkoztak: 2011-ben a népszámlálási adatok segítségével összevetették, hány magyar tartózkodik Nagy-Britanniában, és nekik hány gyermekük született. Érdekes eredmény jött ki: az adatokból kiderült, hogy több gyermeket vállaltak a magyar nők ott, mint hazánkban (Magyarországon 1,24, Nagy-Britanniában 1,63 volt a magyar nők teljes termékenységi arányszáma).
Egyébként az is gyakori érv, hogy sok országban a bevándorlás miatt magas a születésszám. A demográfus leszögezte: valóban van kimutatható hatás, de nem akkora mértékben, hogy magyarázatul szolgáljon például a francia–magyar különbségre. Ráadásul ha összehasonlítjuk Németországot és Franciaországot, láthatjuk, hogy az előbbinél alacsony, míg az utóbbinál magas a születésszám, pedig mindkét ország évtizedek óta „bevándorlóország”.
– Az adatok pedig azt mutatják, hogy a bevándorlók gyermekvállalása legalább a második generációnál (ha 15 éves koruk előtt érkeztek az országba, akkor már az elsőnél) adaptálódik a fogadó országok termékenységéhez. Ez nemcsak a normák átvétele miatt van, hanem azért is, mert ugyanazokkal a nehézségekkel szembesülnek a gyermekvállalás terén, mint az úgymond őshonos lakosság – mondta a demográfus.
A gyermekvállalás kérdését is feszegette tavaly megjelent könyvében öt magyar szociológus (Dávid Beáta, Barna Ildikó, Bóna Veronika, Hegedűs Réka és Izsák Éva). A rendszerváltás családtörténetei című, Losonczi Ágnes tanulmányára épülő kötetben a családtervezés bonyolultságát állították középpontba a jelenséget egy biztonság-bizonytalanság többdimenziós térben helyezve el (a könyvről itt írtunk bővebben).
Dávid Beáta, a kutatás vezetője, az MTA TK tudományos tanácsadója és a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet igazgatója lapunknak elmondta: a „gyermekvállalási magatartás” jelentősen átalakult Magyarországon a rendszerváltás óta. Ebben fontos szerepet játszik, hogy egyre kevesebb a szülőképes nő, ráadásul legalább öt-hat évvel kitolódott az első gyermekvállalás ideje. Ez egyrészt arra vezethető vissza, hogy a nők egyre hosszabb ideig tanulnak, és sok családban elvárás, hogy valaki minél több diplomát szerezzen, majd karriert építsen. „Vagyis a szülők ilyenkor – akaratlanul is – kitolják a gyermekvállalási időszakot” – emelte ki. Emellett átalakult a társadalmi norma, ami ugyancsak a karrier elsődlegességét erősíti. Tehát sok minden megváltozott, de a biológia – vagyis az, hogy egy nő meddig szülhet – nem.
A szociológus szerint az Európában tapasztalható eltérésekben fontos szerepe van a kiszámíthatóságnak, a gyermektámogatási rendszernek. Nyugat-Európában például sokkal elterjedtebb a négy- vagy hatórás munkaidő, ami elősegíti a gyermekvállalás és a karrier együttes jelenlétét. Kitért arra is: Magyarországon gyakori, hogy valaki gyermekvállalást tervez, de végül nem valósítja meg az elhatározását. „Egyébként nemcsak a családalapítás esetében, hanem más területeken is tetten érhető egyfajta inkonzisztens gondolkodásmód, vagyis nagyon eltér, hogy mit szeretnénk, és végül mi az, amit megvalósítunk” – hangsúlyozta.
Arra a kérdésre, hogy mire számíthatunk a közeljövőben, Dávid Beáta azt mondta, egyáltalán nem optimista. „Annak, hogy harminc év alatt ide jutottunk, erős a társadalmi háttere. Ezt nem könnyű egyik percről a másikra visszafordítani” – emelte ki. Ráadásul nincsenek univerzális megoldások, hiszen minden társadalmi csoportnak másfajta igényei vannak: míg egy felsőfokú végzettségű nőnek a karrier lehet fontos, másoknak a gyermekvállalással összefüggésben kieső megélhetés okozhat bizonytalanságot. A szükséges intézkedések rendkívül összetettek, finomhangolást igényelnek, és sok idő, mire a folyamatok összeállnak – mondta a szociológus.
