„Nem mi vagyunk Peking szíve csücske”

A 16+1 lehetőség az együttműködésre, Kelet- és Közép-Európa azonban inkább Kína kegyeiért verseng.

– Az unióhoz tartozó, együttműködő tagállamoknak is érdekük lenne, hogy kínai tőkéből infrastrukturális beruházások valósuljanak meg? Gondolok itt elsősorban a Belgrádot és Budapestet összekötő, kínai hitelből épülő vasútra.
– Ilyen feltételekkel nem. Egy kivételesen kedvező hitelkonstrukció esetleg fel tudná venni a versenyt az uniós infrastrukturális alapokkal. Esetleg ha egy olyan magas színvonalú technológiáról szólna az ajánlat, amilyen a régióban nem található meg. Egyelőre azonban nem tudjuk, hogy ezek a feltételek adottak-e, illetve csak sejtjük, hogy nem. Azokból az információkból, amik a hitellel kapcsolatban eddig napvilágot láttak, az tűnik ki, hogy a kínai ajánlat nem különösebben kedvező. A minőséget illetően pedig csak annyit tudunk, hogy a kínaiak tudnak vasutat építeni, azt azonban már nem, hogy az európai szabványoknak megfelelően is képesek-e rá. A Budapest–Belgrád-vonallal kapcsolatban tehát nagyon sok a kérdőjel. A kormányzatnak ezekre előbb választ kellett volna kapnia, és csak azután bejelenteni a beruházás lehetőségét.

– A magyar kormány 2015-ben jelentette be a vasútról szóló tervet. Ha az akkor elhangzottakból indulunk ki, az építkezésnek már javában zajlania kellene. Bár nyilvánvaló presztízsveszteség ez a kormánynak, mégis rendületlenül ragaszkodnak hozzá.
– Talán éppen ezért tartották a 2017-es 16+1 csúcstalálkozót Budapesten. Azzal számoltak ugyanis, hogy idén már fel tudnak mutatni eredményeket; ha nem is a teljes útvonal, de legalább egy szakasz elkészülte miatt sor kerülhet például egy ünnepélyes szalagátvágásra. Arról is hallani, hogy ezért maradt tovább Budapesten Li Ko-csiang (Li Keqiang) kínai miniszterelnök. Az eredeti program szerint ugyanis kedden már elutazott volna, a kínaiak azonban lehet, hogy abban bíztak, valamilyen bejelentéssel készül a magyar fél. Közben pedig ránk mutogatnak Szerbiából, Belgrád ugyanis már elkezdte a beruházás végrehajtását. A magyar kormány pedig mindezért Brüsszelre hárítja a felelősséget, mondván, az Európai Bizottság által indított kötelezettségszegési eljárás miatt a labda az ő térfelükön pattog. Fontos részlet, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a 16+1 csúcs előtt Brüsszelbe utazott. Elképzelhető, hogy valamilyen informális megállapodás született a magyar kormány és a bizottság között. Talán ennek az eredménye, hogy megjelenhetett a vasút megépítését célzó közbeszerzési értesítő.

– A közbeszerzési értesítőt hétfőn tették közzé, Li Ko-csiang azonban szerdáig maradt. Ebből arra következtethetünk, hogy a kínai miniszterelnök hiába volt itt tovább egy nappal, üres kézzel távozott?
– Az elemzői szféra arra számított, hogy valamilyen dokumentumot aláírnak majd a vasúttal kapcsolatban, ha mást nem, egy újabb szándéknyilatkozatot. Erre azonban tudtommal nem került sor. Elképzelhető, hogy szerdán a vasúti beruházásban érdekelt szerb és macedón féllel együtt tárgyalt Orbán Viktor Li Ko-csiang miniszterelnökkel. Ezek azok a részletek, amiket a nyilvánosság sajnos sosem tudhat meg.

– Az elmúlt évben több olyan észrevétel is megjelent a szaksajtóban, amelyek szerint a 16+1 együttműködés mintha holtpontra került volna, kiveszett belőle a kezdeti lendület. Ez természetes jelenség, ami minden nemzetközi kezdeményezés életében eljön, vagy más oka volt annak, hogy a budapesti csúcs a korábbiaknál tartalmi szempontból vérszegényebbre sikerült?
– A nemzetközi sajtót olvasva szerintem egyértelműen látszik, hogy a kezdeményezés megmozgatta az egész világot. Ez a nagyfokú érdeklődés jelentőséget ad az együttműködésnek. Magyarország szempontjából az látszik, hogy a 16+1 keretein belül a kormány igyekszik kiszolgálni Kína politikai érdekeit. Ez csúnya kifejezés, de itt erről van szó. A Budapest–Belgrád vasúti terv is kizárólag politikai érdekekről szól, gazdasági érveket nehéz találni mögötte. Peking szempontjából a 16+1 nem választható el a kínai világpolitikai stratégiától, az Egy öv, egy út (OBOR) kezdeményezéstől, ezért Kína a régiónkat célzó együttműködés mellett várhatóan a jövőben is kitart majd. A probléma nem Pekingben keresendő. Ami hiányzik, az a régió tizenhat országa közötti konzultáció. Jellemzően csak várjuk, hogy történjen valami, hogy a kínai fél javaslatokkal álljon elő. Látszólag a térség országai nem számolnak azzal, hogy Peking is kezdeményezést vár el tőlük. Nem mi vagyunk ugyanis a szívük csücske, az Európai Unión belül például Németország, Franciaország vagy Hollandia sokkal fontosabb partnerük. Mi Peking számára periferikus tényezők vagyunk: az olcsó, de képzett munkaerő, a kedvezőbb adóviszonyok és persze az uniós tagság tesz minket vonzóvá számukra. A 16+1 lehetőséget adna arra, hogy a kelet-közép-európai országok egyeztessék érdekeiket, és azután konzultáljanak a kínai féllel. Eddig azonban egyik csúcstalálkozót sem előzte meg a térség tizenhat országa közötti találkozó sem kormány- és államfői, sem miniszteri szinten. Ez kifogja a szelet az együttműködés vitorlájából.

– Ezen a területen a magyar diplomácia számára adott a lehetőség. A kínai politikai érdekek kiszolgálása helyett inkább a régiós együttműködés összehangolásának élére állhatnánk.
– Számos szinergia adott, amit ki lehetne használni. Ott van például a magyar gazdaságot jellemző munkaerőhiány. Ha bejelentették volna, hogy egy nagy kínai beruházó Magyarországra érkezik, nagy bajban lennénk. Nincs elég ember a munkaerőpiacon. Lehetne például kezdeményezni olyan projektet, amelyben fizikailag egy kínai üzem Magyarországon valósul meg, de más országokból érkeznek a dolgozók. Nem tudom, a BYD kínai buszgyártó gondolkodik-e kapacitásbővítésben, de mivel a gyára Komáromban van, a probléma Szlovákiából érkező munkavállalókkal jól megoldható lenne. Ehelyett versengést látunk, a régió tagállamai egymásra licitálnak abban, hogy ki legyen „Európa kapuja” – ez pedig kissé megmosolyogtató, hiszen máris jó pár kapu nyitva áll Kína számára Európában.

– Brüsszel és a nyugati tagállamok mintha félnének a 16+1 együttműködéstől. Egyre többször hallani, hogy a kezdeményezéssel Kína éket akar verni az unióba. Erről mi a véleménye?
– Az unióban számos Kínát érintő tárgyalás, vitarendezési eljárás folyik. Tető alá akarnak hozni például egy olyan egyezményt, amely tisztázná, milyen körülmények között jelenhetne meg kínai beruházás Európában, és fordítva. Ez persze csak akkor léphetne hatályba, ha előtte minden tagállamban ratifikálnák, a tervnek vannak azonban ellenzői. Egyik oldalról érthető az aggály, hiszen nem feltétlenül szerencsés, ha az Európai Unióban kétoldalú megállapodások alapján jelennek meg kínai cégek. A másik oldalon ugyanakkor félnek a konkurenciától az európai vállalatok. Én úgy gondolom, hogy a verseny egészséges állapot, de csak akkor, ha bizonyos szabályokat és sztenderdeket közben betartanak a résztvevők. Kína kapcsán általában az említett sztenderdek, illetve az átláthatóság hiánya okoz problémát. Ezeket az aggályokat már évek óta hallani, most a budapesti csúcs kapcsán a sajtóban felerősödtek ezek a hangok.

– Nem lehet, hogy azért erősödtek fel a kritikus hangok, mert a Kína érdekeit kiszolgáló magyar kormány szervezte idén a csúcstalálkozót?
– A Kínával kapcsolatos nyugati fenntartások nem csak a magyar–kínai relációt érintik. Az utóbbi időben a térség más országai is elég odaadó módon igyekeznek Kína kedvében járni. Éppen ezért, bár már Medgyessy Péter miniszterelnöksége idején régiós viszonylatban nagy hangsúlyt kapott az építkezés, ma Magyarország már nem az egyedüli élenjáró a kínai kapcsolatok terén. Ott vagyunk a lista elején, de ahogy a térségbe irányuló kínai beruházásokból is látszik, Csehország és Lengyelország vagy Románia például nagyon sokat erősödött.

– Hol hibázik a magyar diplomácia, és mit csinálnak jól a térség más országai?
– Lengyelország nagy piac, ezért velük Kína a kezdetektől fogva kereste a kapcsolatokat. Csehország pedig, legalábbis a kínai vélemények szerint, a leginkább integrált a nyugat-európai gazdasági mechanizmusokba. Én elsősorban a kutatói szférát ismerem, és az utóbbi időben itt is látszik, hogy a csehek kínai részről különös figyelmet kapnak. Míg pár éve még Lengyelország mellett Magyarországra összpontosítottak a kutatások, mostanában a lengyelek mellett Csehország került a középpontba. De jön fel Bulgária és Románia is. Bizonyos statisztikák tekintetében egyébként Magyarország már befektetésekben sem első, nem feltétlenül mi vagyunk már az a partner, amellyel a legkönnyebb megállapodni. Nem segíti a pozícióinkat, hogy diplomatáink kiválasztása során is követtünk el hibákat. Pekinget nyilvánvalóan sérti, hogy több esetben is fiatalokat neveztek ki a magyar külképviseletek vezetőinek, csekély tapasztalattal.

– Visszatérve a nyugati aggályokra: egyetért azzal, hogy az említett OBOR, illetve az ahhoz tartozó 16+1 együttműködés is egy titkos, „Nagy-Kína-stratégia” építőeleme, amely Peking világuralmi törekvését célozza?
– Nem gondolom, hogy létezne ilyen stratégia. Hszi Csin-ping (Xi Jinping) pártfőtitkár látszólag erélyesebben érezteti politikai ambícióit, de továbbra is egyértelműen a gazdasági érdekek erősítéséé a főszerep. Az akadémiai együttműködésben is sok esetben az látszik, hogy nincsenek kidolgozva folyamatok. Azért szerveznek különböző eseményeket, állítanak össze köteteket, mert előbb összegyűjtik a tapasztalatokat, és csak azután hoznak döntéseket. Ez egyébként jellemző a kínai gondolkodásra, ami minden fontos gazdasági stratégia megalkotásakor, így a 16+1 együttműködésben is megtalálható. Nincs kidolgozott stratégia, amit a kelet-közép-európai országoknak alkalmazniuk kellene, a kínaiak azt várják el, hogy megállapodás szülessen a részleteket illetően. Nem véletlenül hívják az együttműködést kezdeményezésnek, s nem stratégiának vagy tervnek.

– Ha ez ártalmatlan kezdeményezés, miért félnek tőle Nyugat-Európában?
– Jókora kölcsönös tudatlanság tapasztalható mindkét oldalon. Mint említettem: Kína hajlamos azt hinni, hogy ha előveszik a Délkelet-Ázsiában vagy Afrikában már bevált csomagot, akkor az Európában is kelendő lesz. Nyugaton pedig az látszik, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni a Kína által kínált lehetőségekkel. Megvolt az első pár randevú, és nem tudjuk eldönteni, hogy mit akarunk kezdeni egymással a jövőben.

– A tudatlanság megnyilvánul a magyar politikai elit részéről is: 2008-ban még Balog Zoltán lengetett tibeti zászlót ellenzéki politikusként, a budapesti csúcstalálkozó alkalmával az LMP-s Szél Bernadett tette ugyanezt.
– Ezek az akciók nem Kínáról, hanem a magyar belpolitikáról szólnak. Ahogyan a kormány saját sikerként tekint a kínai kapcsolatra, úgy az ellenzék is kampánytémaként használja fel. Ez pedig azért baj, mert amíg a politika nem kezeli a helyén Kínát, addig sem a kormányzaton, sem a magyar társadalmon belül nem alakulhat ki megfelelő tudás az országról. Máig is sokan a gyenge minőségű termékekkel, hamisítványokkal azonosítják Kínát, miközben gazdaságuk számos területen már élen jár az innovációban. Mások rásütik a diktatúra bélyegét, miközben az elmúlt évtizedekben számos reformot sikeresen végrehajtottak. A magyar közbeszéd általánosít és leegyszerűsít a Kínát célzó viták során, amiről nyilván Pekingben is tudnak. Egy darabig persze vesznek egy nagy levegőt, és túllépnek ezen, egy idő után azonban új partner után néznek. Ennek vagyunk most is szemtanúi: miközben mi tudatlanságunk révén elégetjük a kelet-ázsiai kultúrákban fontos személyes kapcsolatainkat, a környező országokban mások azon dolgoznak, hogy megteremtsék őket.