Legelés a mocsárban

A természetes élőhelyek eltűnése megállítható, biológiai sokféleségük növelhető az évszázadokon át bevált hagyományos mocsári és erdei legeltetéssel. Az Euró­pai Unióban és hazánkban is egyre nagyobb figyelmet kap ez a lehetőség.

Az állatoknak köszönhetően nő a nyílt vízfelszín, változatosabbá válik a növényzet Fotó: Molnár Ábel Péter

A mocsarak és erdők legeltetése évszázadokon át meghatározó szerepet játszott a hagyományos tájhasználatban, sőt az erdők egyik legfontosabb használati módja volt. Hazánkban a 2017. évi erdőgazdálkodásról szóló törvény hat évtizednyi tiltás után tette lehetővé az erdei legeltetést. Az Ökoló­giai Kutatóközpont hagyományos ökológiai tudás kutatócsoportja a közelmúltban megjelent két tanulmányában mintegy 28 millió oldalnyi magyar történeti irodalom alapján adott áttekintést a mocsári legeltetés hazai múltjáról, valamint több mint 9500 szakcikkből indulva mutatott be globális léptékű átfogó képet az erdei legeltetésről mérsékelt égövi erdőkben, az Egyesült Államoktól Közép-Európán át Bhutánig. A kutatás alapján a vizes élőhelyek főleg a szarvasmarháknak és a sertéseknek jelentettek egykor fontos legelőterületet. A mocsárlegeltetésnek fontos hatása volt az élőhelyek változatosságának és egyes speciális iszapélőhelyeknek a fenntartásában.

Bár az erdőkben legelő jószágok a cserjeszintben lévő levelek, ágak fogyasztásával, a gyepszint és a fák újulatának kirágásával, a kéreg megrágásával okozhatnak károkat, a mérleg legtöbbször mégis pozitív. – A gondos, körültekintő pásztornak, gazdának sem célja, hogy rövid távú érdekek mentén használjon egy területet. Arra törekszik, hogy az általa legeltetett terület hosszú távon kellő mennyiségű és minőségi táplálékot nyújtson, éppen ezért nem hagyja az állatokat sokáig egy helyben. A mozgatással pedig csökken, sőt minimalizálható a kár, az állatok eltávozása után a növényzet regenerálódhat – tájékoztat Öllerer Kinga ökológus, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa, aki szerint a legelés hatására az inváziós fajok is visszaszorulhatnak. A folytonos zavarás – ebben az esetben a legeltetés – ugyanis nem kedvez az özönnövényeknek, míg számos őshonos növényfaj pont ehhez alkalmazkodott. Ahol rendszeresen gazdálkodnak, ott nem terjednek el a tájidegen fajok, míg a felhagyott területeket tömegesen beborítják. Ilyen tekintetben főleg az akác, a gyalogakác, a zöld juhar és az amerikai kőris említhető, amelyek őshonos fafajú, akár természetvédelmi értékű erdőket is veszélyeztetnek.

Az állatoknak köszönhetően nő a nyílt vízfelszín, változatosabbá válik a növényzet
Fotó: Molnár Ábel Péter

Legeltetéssel azonban ezek a fajok visszaszoríthatók, mivel a frissebb hajtásokat örömmel fogyasztják az állatok, a nagyobbakban pedig taposással, míg a fákban dörgölőzéssel, kéreghántással okoznak kárt. (A Körös–Maros Nemzeti Parkban például szürke marhák legelik le a gyalogakácot.)

A hagyományos mocsári legeltetés fontos madárélőhelyeket is fenntart. A legeltetés hatására ugyanis nő a nyílt vízfelszín, illetve alacsonyabbá, változatosabbá válik a növényzet, kisebb-nagyobb vízszemek, tisztásrészek alakulnak ki. Hiányában a terület elnádasodhat vagy zárt, homogén mocsári növényzet növi be az egykor nyílt, vizes élőhelyet. A növényzet fogyasztásának, taposásának hatására változatos élőhely jön létre, amely több fajnak, például vízimadaraknak (gémfélék, kócsagok, bíbic, piroslábú cankó stb.) kínál több költő- és táplálkozási lehetőséget. Természetvédelmi célú mocsári legeltetést hazánkban többek között a Hortobágyi Nemzeti Parkban folytatnak sikerrel.

A legelő vizes, pocsolyás helyein túró sertések is nyílt iszapfelszíneket alakítanak ki és tartanak fenn. Az ökológus is elismeri, hogy a disznó túr és tapos, de ha egy tájban sertés is mozog, akkor kibújhatnak azok a ritka növények, amelyeknek éppen az ilyen hatások által létrejövő és fennmaradó nyílt iszapfelszínek szükségesek. A sertéslegeltetés fokozatos felhagyásával ez a jellegzetes zavarás megszűnt, ezáltal az élőhelyek átalakultak és specifikus ­fajaik lassan eltűnnek. Az egyik ilyen faj, az Európai Unióban védett négylevelű mételyfű Németország területéről éppen a disznólegeltetés felhagyása miatt tűnt el.