Fotó: Molnár Ábel Péter
Legeltetéssel azonban ezek a fajok visszaszoríthatók, mivel a frissebb hajtásokat örömmel fogyasztják az állatok, a nagyobbakban pedig taposással, míg a fákban dörgölőzéssel, kéreghántással okoznak kárt. (A Körös–Maros Nemzeti Parkban például szürke marhák legelik le a gyalogakácot.)
A hagyományos mocsári legeltetés fontos madárélőhelyeket is fenntart. A legeltetés hatására ugyanis nő a nyílt vízfelszín, illetve alacsonyabbá, változatosabbá válik a növényzet, kisebb-nagyobb vízszemek, tisztásrészek alakulnak ki. Hiányában a terület elnádasodhat vagy zárt, homogén mocsári növényzet növi be az egykor nyílt, vizes élőhelyet. A növényzet fogyasztásának, taposásának hatására változatos élőhely jön létre, amely több fajnak, például vízimadaraknak (gémfélék, kócsagok, bíbic, piroslábú cankó stb.) kínál több költő- és táplálkozási lehetőséget. Természetvédelmi célú mocsári legeltetést hazánkban többek között a Hortobágyi Nemzeti Parkban folytatnak sikerrel.
A legelő vizes, pocsolyás helyein túró sertések is nyílt iszapfelszíneket alakítanak ki és tartanak fenn. Az ökológus is elismeri, hogy a disznó túr és tapos, de ha egy tájban sertés is mozog, akkor kibújhatnak azok a ritka növények, amelyeknek éppen az ilyen hatások által létrejövő és fennmaradó nyílt iszapfelszínek szükségesek. A sertéslegeltetés fokozatos felhagyásával ez a jellegzetes zavarás megszűnt, ezáltal az élőhelyek átalakultak és specifikus fajaik lassan eltűnnek. Az egyik ilyen faj, az Európai Unióban védett négylevelű mételyfű Németország területéről éppen a disznólegeltetés felhagyása miatt tűnt el.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!