Édesanya azt mondta, Isten nevében elindulunk

A vidéki ember nemcsak hisz a föld, a család és a hagyomány megtartó erejében, de keményen dolgozik érte. Nem sóvárog a vágyai után, eléri őket. A nógrádi Szátok községben, egy fiatal gazdánál és családjánál szereztünk erről bizonyosságot.

Termann Szilárd az azúrkék holland traktorral, ami használtan is húszmillióba került Fotó: A szerző felvétele

– Itt vagyok a tanya kapujában, de egy borjútermetű komondor vicsorog a képembe. Azért kiszálljak?

– Nem tanácsolnám – érkezik a könnyed válasz. – Trágyát terítettem, de már a temetőnél járok visszafelé.

Mégiscsak jó valamire ez a vacak okostelefon, morgom magamban, miközben a komondor a kocsi mellé áll: kulcs nélkül is fogva tart. Azúrkék traktor villant rám, megelőz, a kutya is érti, mindketten követjük a silók árnyékába az istállókig.

– Portás, nem bántod! – inti magához kutyáját a termetes, fiatal gazda, Termann Szilárd. – Nyugodtan kiszállhat – nyújtja a kezét. – Napos az ősz, enyhe arra, hogy lassan járjunk. Sietek trágyázni eső előtt, aztán napraforgó, kukorica – sorolja, majd legyint. – A tegnapot sem érem utol.

– Ugyan, kisfiam – karolja át az édesanyja –, nemrégen még holnapunk sem volt, nemhogy jövőnk – mutat az udvar legmagasabb pontja felé.

Kívánsága szerint oda temették – hűséges pásztorkutyái, Bundás és Ügyes szomszédságába – a férjét, Termann Lászlót, Szilárd és testvére, Nikolett édesapját, akit ereje teljében, terveitől megfosztva egy nagyon ritka fertőző betegség fektetett Szent Mihály lovára. Azt suttogták a gyászoló asszonyok, hogy azért hantolták a kertbe, mert holtában sem hagyja magára a családot, a földet, a jószágot.

– Aztán mindenki elment. Álltunk az árván maradt gazdaság közepén a férjem sírja mellett hárman, a legreménytelenebb őszi napon. Összeborultunk a lányommal meg a fiammal, és annyit mondtam: Isten nevében elindulunk.

És elindultak. Ha a gyerekeknek más terveik lettek volna, arról le kellett mondaniuk. Az akkor 25 esztendős Termann Szilárdnak át kellett vennie apja szerepét. A nógrádi Szátok község pár száz lakója közül kevesen hitték, hogy jutnak valamire a falu végén.

– Régi juhászfamília a miénk, mégis el kellett adni apám 370 birkáját, hogy tudjunk mihez nyúlni. Aztán volt két tucat tehén, anyám és Nikolett ráálltak a sajtkészítésre, az alma, a szilva, a ribizli szedésére, feldolgozására, szóval elkezdtek piacokon meg búcsúkban, ünnepségeken sátorozni, árulni – eleveníti fel Termann Szilárd. – Nekem maradt a legelő, a föld, a jószág meg a gyümölcsös. Sokszor billegtünk a lelki meg a gazdasági csőd szélén – támaszkodik a piros Zetor nagy kerekére. – Hűséges jószág: még apám vette, idősebb, mint én, ezért magázom. Pöccre indul, ma is használjuk. Ez másabb, sokkal okosabb szerkezet – mutat az azúrkék holland traktorra –, használtan is húszmillióba került, de megérte. Kell, na…

Naponta hárman négyfelé futottak, csak hogy egyben maradjanak. Tucatnyi esztendő fordult egymásra, mire napjain­kat írjuk, és mire számadás nélkül is beérett a körömszakadtáig akarás gyümölcse. Mára 185 tehenet nevelnek, kétszáz hektár legelőt és szántót művelnek, közte lucernást, almást, szilvást, ribizlist gondoznak. Nikolett kertészmérnökké képezte magát, Szilárd pedig a mezőgazdasági szakiskola után három félévet „leingázott” Szátok és a gödöllői egyetem között, de a tragédia szükségárkot vágott a fiatalember útjába.

– Az már nem fért bele – tépkedi Termann Szilárd Portás szürke loboncából a csimbókokat. – De mindent elolvasok, mindennek utánanézek. Pél­dául hegeszteni is a Facebookról tanultam meg. Néha tárolót, gépszint vagy istállót kell építeni, hát nem győzném a lakatost meg a bádogost fizetni. Adok-veszek és cserélek, tehéntrágyát kukoricára vagy napraforgóra, lucernát gyümölcsre, tritikálét búzára. Ez egy ilyen élet, nem lehet válogatni. Azért sem, mert ha nem is hatbástyás várat, de hattornyos silót nyertünk pályázaton, az önrész még így is ütötte a huszonötmil­liót. Dzsentri megközelítésben több mint százmillió a hitelünk. Félek-e? – kérdez vissza Szilárd.

– Nincs rá időm, dolgozom. Gürcölni kell az állami támogatásért, különben végünk. Annyira egyenesbe jöttünk, hogy anyunak meg Nikinek már nem kell piacozni. Az utóbbi időben, aki akar dolgozni, az boldogul. Pályázat, támogatás, hitel, ezek rendben vannak. Ne is engedjen a kormány az unió fenyegetésének! Igaz, a hektáronkénti hozam kevesebb, mint a nyugati országokban, de nekünk kevesebb pénzt is adnak Brüsszelből.

Termann Szilárd az azúrkék holland traktorral, ami használtan is húszmillióba került
A szerző felvétele

Két fiatal menyecske ringó léptekkel, hunyorgó szemekkel bűvöli Portást. A kutya nem is vicsorít rájuk, amikor munkába állnak. Eljött a fejés ideje. Rámpába áll az állat, tőgyére cuppan a cső, a menyecskék vihognak, ugratják egymást. Egyikük cserfesen meséli: havonta százezernél is többet keres a fejéssel, a férje meg kétszázezernél is többet Gödön, a tekercselőüzemben. Nem is élnek úgy, mint a többi cigány az utcában, meg is lehet nézni!

– Nem vagyok elégedett, mert a Holstein-fríz-fajta többet is adhatna napi húsz liternél – mordul a gazda. – Nem tudom, mi van velük. Egy jószág tartása havonta ötvenezer körül mozog, négy-öt hónapig tejel, aztán pihenés, termékenyítés, apasztás, majd ellés. Ez megy háromszor, esetleg négyszer, aztán 800 forintos kilónkénti árért átveszi a vágóhíd. Ha mindent összeadok, akkor egy liter tej előállítása 75 forintba kerül, kapunk érte 98-at… És akkor itt pipiskednek meg durrognak ezek a klímaőrültek. Lehet, csak csokoládépapíron láttak tehenet, de metáncunamival ijesztgetnek. Isten félresikerült gyermekei, hát büfög az őzike, a szarvas, a ló, a birka, de még az a retikülpincsi is, amelyikkel a karjukon járnak tüntetni. Nem kell minket kioktatni meg sértegetni. Mi tudjuk, mit csinálunk. A fél Budapest nyavalyog, követel, tagad kormányt és Istent, de ha két napig kimarad az áramszolgáltatás, gyáván toporog a sötétségben.

– Ne menjetek bele – karolja át ismét az édesanyja –, a Jóisten úgysem engedi meg, hogy tej helyett bogárpürével etessék a csecsemőket – emel a földről egy törött nyílvesszőt. Szilárd elveszi tőle, nézegeti, ez már nem repül többet. Tegnap egy órára elővette a görbefát, a nyilat, és edzett a silók mellett. Versenyre készül, ha az őszi munkák elengedik. Mogyorófából faragta az elsőt, most két tucat márkás fegyvere van és félszáz érme, oklevele, kupája. Dél-Koreában néhány esztendeje világbajnoki címet nyert a szátoki gazda. Bejárta Kínát, Mongóliát, Olaszországot, Törökországot, és mindenütt dobogóig repítette a fegyvere.

– Ezt sem kaptam ingyen. Amikor apám annak idején megtudta, hogy ötvenezer forint egy jobb görbefa, gumicsizmát húzott, aztán velem is húzatott, és azt mondta, ennyi pénzért fussunk versenyt a kaputól a patakig. Lehagytam. Nem nyugodott bele, visszafelé is le kellett hagynom. Anyu volt a célbíró. Aztán megvettük az első nyilat.

Azóta benépesedett a családi gazdaság: öt felnőtt, öt gyerek, öt alkalmazott, öt kutya és öt ló. Ötösre sikerült minden. Nikolett a férjével, Szilárd az élettársával, anyjuk pedig öt unokával büszkélkedhet. És az udvar legmagasabb pontján ott van velük édesapjuk, aki vigyázó tekintettel terelgeti őket és világítja előttük a helyes irányt.

Isten nevében indultak, neki tet­szően élnek.