időjárás 7°C Ignác 2023. február 1.
logo

„Kioktatás helyett együtt kell keresnünk Istent”

Szilágyi Anna
2020.02.13. 12:09
„Kioktatás helyett együtt kell keresnünk Istent”

Miközben azt gondolnánk, többnyire üresek az egyházak, a jezsui­ták belvárosi templomát hétről hétre csordultig megtöltik, többségében ráadásul fiatalok. Bellovics Gábor, a Jézus szíve jezsuita templom segédlelkésze a lapunknak adott interjúban arról beszélt, igyekeznek olyan közeget teremteni, ahol mindenről lehet beszélni és otthon érezhetik magukat a hozzájuk betérők. Beszámolt arról is, mi történik harminc nap csend alatt, milyen pénz és szállás nélkül zarándokolni, és miért tartja a legnagyobb ajándéknak a megkülönböztetés képességét.

– Ön korábban úgy fogalmazott, hogy talált valami valóban felszabadítót a kereszténységben. Ezt az egyházon belül sokan élik meg így, de a külső szemlélők mégis sokszor inkább a szigort, a megfelelést, a szabályrendszert látják. Mitől lehet felszabadító a hit?

– Azt gondolom, akkor lehet felszabadító, ha Jézus Krisztust magát ismerjük meg. Ha csak egy emberi rendszert látunk az egyházban, az sokszor kifejezetten kiábrándító. Nekem az evangélium megtapasztalása ad erőt és lelkesedést. Keresztény emberként megélem, hogy van helyem a világban, hogy az életem értékes és hogy képes vagyok az Istentől kapott szeretetet továbbadni. Nem arról van szó, hogy miket kell megtennem, hogy Isten szeressen, hanem pont fordítva: az ő szeretetéből indul ki minden. Sokszor egyházon belül is kihívás lehet ezt megtalálni vagy újra felfedezni.

– Tapasztal áttöréseket, amikor valóban megváltozik a hozzáállás?

– Abszolút, itt sok ilyet tapasztalok. Nálunk olyan a közeg, ahol mindenről lehet beszélni, és ahol le tudják tenni a terheiket az emberek. Arra biztatom őket, hogy megtalálják a saját útjukat a hitükben, és bátran hagyják el a nagyszülők vagy a szülők vallásosságát, ha azt nem érzik magukénak. Mindenkinek van egy hátizsákja, bőven elég a sajátunkat hordozni. A nagy áttörés az, amikor az evangéliumról nemcsak olvas valaki, hanem tényleg valósággá válik az életében, és így egy belső szabadság születik meg.

– Említette, hogy fontos a közösség is, ahol mindenről lehet beszélni. Ez mit jelent a gyakorlatban?

– Az a leggyakoribb, hogy az emberek hordozzák a saját terheiket, és úgy tűnik, hogy erre még az egyház is rátesz egy lapáttal azzal, hogy az életed nem tökéletes, nem elég. Na de ezt ki mondja? Amikor eljutunk eddig a kérdésig, nagy csönd szokott lenni. Aztán kiderül: ezt hallották sokfelől, hittantanártól, nagyszülőktől, de nem Isten mondja ezt.

– Mitől válhat egészségessé az Istennel való kapcsolat?

– Az őszinteségtől. Amikor végre nem kell szerepet játszanom – ahogy sokszor a világban –, hanem letehetem az álarcaimat, mert Isten a lényem legmélyét is ismeri és szereti. Az ő öröme az, ha én ezt befogadom. És ha ezt mindenki befogadná, és ennek a szabadságában élne, nagyon máshogy nézne ki a világ, mint most.

– Mi lehet ennek a befogadásnak az akadálya?

– Leginkább az, hogy sebzettek vagyunk. Folyamatosan kapunk és adunk sebeket, még akkor is, ha a lehető legjobban akarjuk csinálni. Általában azt adjuk tovább, amit mi sem raktunk rendbe magunkban. Ez hasonlít arra, amit a teológiában áteredő bűnnek hívunk, de a folyamat pszichológiai tény is. A másik akadályozó tényező, hogy azt akarjuk közvetíteni magunkról: tökéletes az életünk, mert azt hisszük, a másikkal minden rendben van. A gyónásokkor azt tapasztalom, hogy az emberek kilencven százaléka nagyon hasonló problémákkal küzd – beleértve engem is –, miközben azt gondolják magukról, hogy egyedül vannak ezzel.

Bellovics Gábor: Nálunk olyan a közeg, ahol le tudják tenni a terheiket az emberek
Fotó: Teknős Miklós

– Mi orvosolhatja ezt az elszigeteltséget?

– Először is az, hogy időnként csendet teremtünk magunkban, ahol tudunk találkozni azzal, hogy mi van igazán belül, és aztán ezzel fordulunk Istenhez. Így tud gyógyítani és megerősíteni, hogy utána az emberi kapcsolatainkban is ebből tudjunk táplálkozni és egymás felé lépni.

– Ha már említette a csendet: a jezsuita szerzetesi képzés része, hogy van egy harmincnapos csendben lét. Ez kimondottan nehéznek tűnik, főleg a mai, ingeráradattal teli korban. Hogy bírta?

– Nap mint nap vannak pótcselekvéseink, amelyekkel tökéletesen el tudjuk terelni a figyelmünket arról, amivel nem akarunk foglalkozni. Mi történik, ha nincs ott a telefon, az internet, a sorozatok, a barátaink? Ha ez nincs, mi marad? A harminc nap célja, hogy valóban szembenézzünk magunkkal, az egész addigi életünkkel, és egyre kevésbé a sebzettségeink vagy a ­hiányaink irányítsák az életünket, hanem beengedjük a fájdalmas, terhelt részekre Isten gyógyítását. A harmincnapos lelkigyakorlat arra akar megtanítani, hogy képessé váljunk megkülönböztetni, hogy miket engedek be és miket engedek el, mik építenek és mik rombolnak. Így tudjuk az építés irányába vinni az életünket, és önálló gondolkodásra szert tenni.

– Mik tartoznak még a jezsuita képzéshez?

– A jezsuita képzés viszonylag hosszú: belépéstől a papszentelésig nagyjából tizenkét év, ami az átlagos papképzés duplája. Az említett harmincnapos csend a képzés végén is előkerül még egyszer, emellett van egy egy hónapig tartó kórházi szolgálat, amikor beállunk az ápolók mellé. Így már korán szembesülünk azzal, hogy élet menyire törékeny. A mai világ csak a boldogságkeresésről beszél, arról nem, hogy az élet része a fájdalom és a szenvedés is. Ha viszont az emberek szolgálatába szeretnénk állni lelkipásztorként, nem spórolhatjuk meg ezt a részt. A képzés része egy háromhetes zarándoklat is, de úgy, hogy nem lehet nálad pénz, élelem, és nincs szállásod sem. Minden ilyen próbatétel célja, hogy elvigyen a határainkig, kimozdítson a komfortzónánkból mind fizikailag, mind lelkileg.

– Hogy kötött ki éppen a jezsuitáknál?

– A klasszikus úton indultam el, a Győri Egyházmegyébe léptem be, de egy ösztöndíjjal hamar kikerültem Rómába. Ott egy jezsuita egyetemen tanultam és egy jezsuita kollégiumban laktam, így találkoztam először velük. A leginspirálóbb az volt, hogy intellek­tuálisan is képzett, több nyelvet beszélő, világlátott emberek, ami adhat egyfajta alázatot is.

– Lépjünk még eggyel vissza az időben: hogy merült fel, hogy pap legyen?

– Gimnazista koromban orgonálni is tanultam, és hol lenne máshol orgona, mint a templomokban? Itt találtam egy olyan békességet, ami miatt mélyebben is elkezdtem kutatni a hitemet és annak valóságát. Az utamhoz hozzájárul az is, hogy korán elveszítettem az édesapámat, így megbillent a bizalmam az életben. Eljutottam oda, hogy kell valami nagyobb biztonság annál, mint hogy emberek állnak mellettünk. És hogy az evangélium által örökre ­szóló értelme van az életünknek: nem hiszem, hogy ennél nagyobb ügyet tudtam volna találni, amiért lehet szolgálni ebben a világban. Akkor persze még fogalmam sem volt, mivel jár a papság.

– A cölibátushoz hogyan viszonyult kezdetben és azóta?

– Egy életre szóló társ szeretetének űrjét nem tölti be más: erről le kell mondani. De nagyon sok más embernek is lemondásokkal van tele az élete, egy négy-öt gyerekes édesanyának is. A valódi kontraszt nem a cölibátus és a család között, hanem az elkötelezett és a nem elkötelezett élet között van.

– Ahogy minden korban, úgy ma is sok sztereotípia él a fiatalokról, például hogy nincsenek életcéljaik vagy nem képesek elköteleződni. Ön milyennek látja ezt a nemzedéket?

– Azt gondolom, hogy kevésbé edzett generáció vagyunk, mint az elődeink. Az idős jezsuita atyáknak még menekül­niük kellett ebből az országból, majd miután kint felépítettek egy életet, hazajöttek, újraépítették a rendtartományt. Ehhez képest mi, az Y generációsok beleszülettünk egy szabad országba meg persze egy nagy zavarodottságba, azzal a rengeteg impulzussal és információözönnel, ami napról napra ér bennünket. Azt gondolom, épp a jezsuita szemlélet, a megkülönböztetés képessége lenne a legnagyobb ajándék számukra is.

– A Mária utcai jezsuita misékre hétről hétre több száz fiatal jár. Mit gondol, mi vonzhatja őket ide?

– Sokat szoktunk ezen gondolkodni, szerintem ehhez sok pozitív dolog együttállása kell. Vannak remek munkatársaink, figyelünk egymásra, igyekszünk őszinte szeretettel és tisztelettel fordulni a fiatalokhoz. Bízom benne, hogy a jó csapat mellett elsősorban a Szentlélek vonzza őket ide. Olyan teret teremtünk, ahol otthon érezhetik magukat. Nem kioktatunk, hanem együtt figyelünk, keressük Istent, együtt próbájuk megélni a keresztény hitünket.

– Milyen aktuális programok lesznek, ahol a jezsuitákkal találkozni lehet?

– Egy éve tart az orgonánk felújítása: az orgonaavató gálakoncert április 27-én lesz. A rendszeres program­jaink közül kiemelten fontos a Jezsuita 8-as ifjúsági mise, ami vasárnap este nyolckor kezdődik. A Jezsuita tizenhatos azt jelenti, hogy minden hónap 16-án szervezünk valamilyen közösségi programot, a Hétről hétre keretében pedig csütörtök esténként gyűlünk össze kiscsoportokban találkozni, beszélgetni.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.