Magyary Zoltán és felesége, Techert Margit halála

Ma 75 éve, 1945. március 24-én követett el öngyilkosságot Magyary Zoltán, a kormány Közigazgatás-fejlesztési programjának névadója, és filozófus felesége.

Forrás: Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár

Magyary Zoltán 1888. június 10-én született Tatán. Középiskolai tanulmányait a budapesti piarista gimnáziumban végezte, majd a budapesti Tudományegyetemen 1910-ben államtudományi oklevelet, 1912-ben jogtudományi doktorátust szerzett. 1910 és 1930 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban teljesített szolgálatot. Időközben 1918–19-ben a budapesti Tudományegyetem előadójának, 1930-tól pedig tanszékvezető egyetemi tanárának hívták meg. 1931-ben megalapította a Magyar Közigazgatás-tudományi Intézetet, melynek igazgatója lett – olvasható a Magyarságkutató Intézet írásában.

Ugyanebben az évben Bethlen István miniszterelnök felkérte a magyar közigazgatás racionalizálásának kormánybiztosává, azonban 1932-ben lemondott, mert az általa megvalósítani kívánt reformok szemlélete ellentétes volt az akkori elit értékrendjével és érdekeivel. Az évtized során számos tanulmányúton vett részt, eljutott Német- és Olaszországba, az Egyesült Államokba és a Szovjetunióba. 1938-ban Teleki Pál akkori kultuszminiszter rendeletére létesült Táj- és Népkutató Központ munkájában Magyary Zoltán közigazgatástudományi tanszéke is közreműködött. A tudományos műhely ugyanezen év novemberében a Károlyi-palotában kiállítást rendezett, amely felhívta a figyelmet a magyar vidék szociális problémáira, a súlyosbodó földkérdésre és a közigazgatás reformjának szükségességére. A bemutatónak nagy közönségsikere lett, azonban a földbirtokos arisztokrácia nyomására Teleki betiltotta azt, a Táj- és Népkutató Központot pedig feloszlatta.

Magyary intézete adta ki 1938-tól a Közigazgatástudomány című szakfolyóiratot. Főművében, az 1942-ben megjelent Magyar közigazgatásban összegezte a tudományág hazai iskolájának eredményeit.

Magyary Zoltán 1932. június 28-án kötött házasságot. Felesége, Techert Margit 1900. október 17-én született a fővárosban. A budapesti Tanárképző intézet magyar és francia szakának elvégzése után a Tudományegyetem bölcsészkarán 1923-ban doktori szigorlatot tett. Később egy évig a párizsi Sorbonne-on képezte tovább magát. Eleinte könyvtárban, a Külügyi Társaságban, a kultuszminisztériumban dolgozott, de francia nyelvet is tanított. 1932-től a szegedi egyetemen görög filozófiatörténetet adott elő. Ő volt a harmadik nő az országban, aki magántanári képesítést nyert el. 1941-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem tanára lett. Több éven keresztül az Egyetemet és Főiskolát Végzett Nők Egyesülete elnöki tisztét töltötte be. Megalapította és szerkesztette az egyesület Magyar Női Szemle című lapját.

Magyary Zoltán az ország német megszállása után szülővárosába, Tatára menekült feleségével. Szálasi hatalomátvétele után el akarták hagyni az országot, de a határról visszafordultak. A Tata melletti Héregen egy vadászházban próbáltak többedmagukkal meghúzódni. Halálukról a rendszerváltásig semmit nem lehetett megtudni, még az utóbbi időben is jobbára csak annyit említenek róluk az életrajzok, hogy az átvonuló szovjet csapatok atrocitásainak következtében 1945. március 24-én öngyilkosok lettek.

Sorsukról 1945-ben a „felszabadított” terület kommunista sajtója ellentmondásosan tudósított. Az elmenekült Magyaryt távollétében, még életében, március elején igazolási eljárásnak vetette alá az egyetemi tanács, és állásvesztésre ítélte. Később egy lap, mint Németországba menekült fasisztát említette. Augusztusban egy másik újság arról írt, hogy a fasiszta Magyary Zoltán eltűnése miatt megüresedett a budapesti egyetemen a közigazgatási jog tanszéke. Egy hónap múlva a hírhedten hazudozó Képes Figyelő című kommunista bulvárlap közölte, hogy a nyilasok elől elrejtőzve a Tatától nem messze fekvő héregpusztai erdészlakban húzódott meg a Magyary házaspár. Március 24-én a közeli lakók fejükön átlőtt sebbel találták meg, s ponyvába takarva temették el őket a kertben. Majd azt sugallta a lap, hogy nyilas bosszúnak estek áldozatul, mert felhívás ellenére sem jelentkeztek Szálasinál.

Utolsó két napjukat Magyary Zoltán búcsúlevelében részletesen ismertette Molnár Kálmán héregi plébánossal. Március 23-án két vöröskatona kirabolta őket, majd aranyat és órákat követeltek. Mivel nem kaptak, a tudóst kivitték a ház elé, és fenyegetésül egy kézigránátot robbantottak fel mellette. Később újabb katonák jöttek, és a társaságukban lévő egyik nőt el akarták vinni. Nem ment, ezért rálőttek. Megint érkeztek katonák, raboltak, erőszakoskodtak, Magyary Zoltánt megverték. Két másik nőt pisztollyal kényszerítve elvittek, közben viszontlátással köszöntek el. A házaspár meg volt győződve, hogy visszajönnek értük.

Feltehetőleg ismert volt előttük Paulini Bélának – a Gyöngyösbokréta mozgalom alapítójának – és feleségének az esete, akik 1945. január 1-jén követtek el öngyilkosságot. Amikor a szovjet csapatok betörtek az országba, visszavonultak az ugyancsak a Tatai járásban fekvő Baj község melletti szőlőhegyre, ahová évekkel ezelőtt építettek maguknak egy kis házat. A „felszabadító” szovjet katonák betörték az ajtót, élelmet, pénzt, ékszert, kerestek, közben törtek-zúztak. Majd a vöröskatonák a férje előtt egymás után többen is megerőszakolták a 64 éves feleséget. Távozáskor megígérték, hogy még többen is fognak jönni. Másnap, mikor megérkeztek, és elkezdtek dörömbölni, a házaspár bevette az előre kikészített mérget.

Magyary Zoltán és felesége is hasonlóan döntött. A fent említett, plébánosuknak szóló búcsúlevelet Techert Margit is aláírta, azzal a kiegészítéssel, hogy az abban foglaltak 100 %-ban az ő érzéseit is tartalmazzák: „Ez az a helyzet, melyet Feleségemmel együtt nem idegösszeroppanásból, hanem a körülmények teljes áttekintésével olyannak érzünk, amelyet mély megaláztatás nélkül átélni nem lehet, s csak a közt van választásunk, hogy azonnal együtt és önként vessünk annak véget, vagy egy-két napon belül, esetleg egymástól elszakítva és megkínozva jussunk a végére. Tudod, hogy mennyire vallásosak és istenfélők vagyunk és mély lelki elmélyüléssel, Isten kegyelmét kérve, és összes bűneink újabb megbánásával határoztuk el a halálban való együttmaradást abban a reményben, hogyha a katona a háborúban nem gyilkos, akkor a Jóisten előtt ebben a helyzetben mi sem leszünk öngyilkosok […].”

Kása Csaba, ügyvivő, Magyarságkutató Intézet