A mi ellenzékünk: Podger bácsi

Úgy érzi, fontos, és van bármi értelme a létezésének.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

Hír 1.: Az ellenzék követeli, hogy a kormány tegye közzé az elhunytak életkorát, alapbetegségeit, szövődményeit, tegye térképre a fertőzöttek számát. (Nyilvánosságra hozzák, térképre teszik.)

Hír 2.: Az ellenzék jogsértőnek tartja, hogy a kormány nyilvánosságra hozta az elhunytak életkorát, nemét, alapbetegségeit és szövődményeit.

Na most, a mi ellenzékünk (és sajtója) puszta létezését kétféle módon lehet elviselni:

1.: Fellázadsz, utcára vonulsz, kapára-kaszára kapsz és eltakarítod mindet.

2.: Röhögsz.

Én a kettes számú megoldást javaslom.

Segítségül pedig, hoztam önöknek egy kis részletet Jerome K. Jerome (nevében a K. Klapkát jelenti, tiszteletből!) halhatatlan művéből, a Három ember egy csónakban című regényből. Ebben a regényben tökéletesen le van írva a mi ellenzékünk (és sajtója). Minden lényeges tulajdonságukat hordozza magában Podger bácsi, s e tulajdonságok leginkább akkor mutatkoznak meg, amikor Podger bácsi csinálni akar valamit. Amikor tevékenykedik. Amikor hasznossá akarja tenni magát. Amikor úgy érzi, fontos, és van bármi értelme a létezésének.

Éppen, mint a mi ellenzékünk (és a sajtója).

Nos, akkor álljon itt örök tanulságul az a részlet, amikor Podger bácsi úgy dönt, feltesz egy képet a falra. Ha önök ráismernek a mi ellenzékünkre, amikor úgy dönt, részt vesz a járvány elleni küzdelemben, az nem a véletlen műve.

Jerome K. Jerome: Három ember egy csónakban (Részlet)

„Sohasem láttam még akkora felfordulást a házban, mint amikor Podger bácsi vállalkozott valamire. Egyszer épp egy festmény jött meg a keretezőtől, és ott állt az ebédlőben, várva, hogy felakasszák, mikor Podger néni megkérdezte, mi történjék vele. Podger bácsi azt felelte:

– Hagyjátok azt csak rám. Egyikteknek se főjön miatta a feje. Majd elintézem én az egészet.

Azután levetette a kabátját, és nekilátott. A lányt elküldte hat pennyvel szögért, majd az egyik fiút, hogy szaladjon utána, és mondja meg, milyen nagyságúra van szükség; és ettől kezdve rendre megmozgatta és engesztelhetetlenül agyonhajszolta az egész házat.

– Gyere és add elő a kalapácsot, Will – kiáltotta –, te meg hozd elő a vonalzót, Tom! Aztán szükségem lesz a létrára, és jó lesz, ha még egy konyhaszéket is tesztek ide, te pedig, Jim, átszaladsz Mr. Goggleshoz, és megmondod neki, hogy a papa szívből üdvözli, és reméli, hogy a lába már javul, és legyen szíves a vízszintezőt kölcsönadni. Mária, te meg ne menj el, mert szükségem lesz valakire, aki világít nekem, és ha visszajön a lány, újra el kell mennie egy darab zsinegért; te meg Tom idejössz; szükségem lesz rád, te adod fel nekem a képet.

Aztán felemeli a képet, de leejti; az kiesik a keretéből, s erre meg akarja menteni az üveget, miközben jól megvágja magát. Elkezdi a szobát körülugrálni, és keresi a zsebkendőjét. A zsebkendőt nem találja, mert benne van annak a kabátnak a zsebében, amelyet levetett, de nem tudja, hogy a kabátot hova tette. Az egész háznak abba kell hagynia a dolgát, és nekilátni a zsebkendővadászatnak, mialatt Podger bácsi jobbra-balra futkosott, és folyton az útjukban volt.

– Nincs a házban senki, aki meg tudná mondani, hol a kabátom? Soha életemben nem láttam ilyen társaságot, szavamra mondom! Hatan vagytok, és nem tudjátok megtalálni azt a kabátot, amelyet öt perccel ezelőtt vetettem le! Ejnye, azt a…

Fölállt, és rájött, hogy rajta ül a kabáton, mire így kiáltott föl:

– Ó, ne keressétek tovább! Megtaláltam. Inkább a macskával kerestettem volna, mint veletek!

De egy fél órával azután, hogy az ujját bekötöztük, és másik üveget is hoztak, s a szerszámot, a létrát, a széket, és a gyertyát is odakészítették, újból neki akart látni, s az egész család, cselédestül, és bejárónőstül odaállt mögéje, segítésre készen. Két emberre volt szüksége, hogy a széket fogja, egy harmadikra, aki őt fölsegíti, és odafönn fogja, egy negyedikre, aki a szöget odaadja, ötödikre, hogy a kalapácsot átnyújtsa, ő pedig fogta a szöget, és elejtette.

– Ott van, ni – mondta sértődötten –, most meg a szög esett le.

Mindnyájunknak le kellett térdelnünk és keresnünk, mialatt ő a széken állt, és zsörtölődött, és tudni szerette volna, vajon egész este ott váratjuk-e.

A szöget végre megtaláltuk, de ezalatt elvesztette a kalapácsot.

– Hol a kalapács? Mit is csináltam a kalapáccsal? Szent Isten! Heten tátjátok a szátokat, és nem tudjátok, mi lett a kalapáccsal!

Megtaláltuk aztán a kalapácsot is, de ekkor eltűnt szem elől az a jel, amelyet a szög helyéül a falra karcolt, és sorban mindnyájunknak föl kellett melléje a székre állnunk, és megpróbálnunk, vajon látjuk-e? Persze, mind más, és más helyen találtuk meg, mire mindegyikünket bolondnak nyilvánított, és lekergetett. Elővette a vonalzót, és újra lemérte a távolságot; kiderült, hogy a szoba sarkától harmincegy és háromnyolcad hüvelyk távolságnak a felét kell megjelölnie; ezt fejben akarta kiszámítani, de majdnem belebolondult.

Mindnyájan igyekeztünk kiszámítani, de mi is csak fejben, s így mind más eredményt kaptunk, s egymásra nevettünk. Az általános izgalomban elfelejtettük az alapszámot, és Podger bácsinak újra kellett mérnie.

Ezúttal egy darab spárgát vett a kezébe, és abban a döntő pillanatban, amikor a vén bolond a székről negyvenöt foknyi szögben hajolt ki, és egy olyan pontot igyekezett elérni, amely három hüvelykkel volt távolabb, mint amennyire az ő keze elért, a spárga kicsúszott a kezéből, ő pedig lezuhant a zongorára, s a feje és a teste egyszerre ütött minden billentyűt, amiből gyönyörű zenei összhangzatok születtek.

Mária néni ekkor kénytelen volt kijelenteni, hogy nem engedi meg, hogy a gyerekek itt álldogáljanak, és ilyen beszédeket hallgassanak végig.

Podger bácsi végre kitűzte a lyuk helyét, és odatartotta a bal kezével a szög hegyét, a kalapácsot a jobb kezébe fogva, mindjárt az első ütésre összeverte az ujját, és nagyot kiáltva ráejtette a kalapácsot valakinek a lábujjhegyére.

Mária néni szelíden megjegyezte, hogy ha Podger bácsi legközelebb megint szöget készül a falba verni, tudassa vele idejében, hogy egy hétre elutazhassék a mamájához, amíg a bácsi elkészül a dologgal.

Erre aztán újra nekigyürkőzött, és a második ütésre a szög keresztülment a vékony falon, a kalapács is félig eltűnt, Podger bácsi pedig nekiesett a falnak, de úgy, hogy majdnem összelapította az orrát.

Újra meg kellett keresnünk a vonalzót, és a spárgát, új lyukat kellett a falba ütni; végre éjfél felé fönn lógott a kép – nagyon ferdén és bizonytalanul, s körülötte a fal nagy darabon olyan volt, mintha gereblyével karcolták volna össze. És mindenki halálra volt gyötörve, kivéve Podger bácsit.

– No látjátok! – kiáltott föl diadalmasan, amint a székről lelépve, a takarítónő tyúkszemére taposott, s nyilvánvaló büszkeséggel szemlélte a nagy fölfordulást a szobában. – Sokan még az ilyen csekélységért is embert fogadnának!”

(p.s.: Mária néninek nincs igaza! Nem elmenni kell otthonról, hanem Podger bácsit elzavarni...)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson ide: magyarnemzet.hu/poszt-trauma