Túlélés korlátozott eredménnyel

Mit ér az az állatpopuláció, amelyik egyetlen hímből és három nőstényből duzzadt ötven-nyolcvan példányra? A példa nagyon is valódi: az egykori kolumbiai drogbáró, Pablo Escobar szélnek eresztett vízilovai szaporodtak így el. Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője szerint nagy valószínűséggel beltenyésztett csoportról van szó.

– Ha az induló generáció egy hímből és három nőstényből állt, és ha a jövőben tovább növekszik a számuk és nem kerül be új vérvonalat képviselő tenyészállat, akkor szükségszerűen egyre inkább rokontenyésztett lesz az állomány – állítja Hanga Zoltán, aki szerint egy nőstény egész életében legfeljebb 14 utódot hozhat világra. A Fővárosi Állat- és Növénykertben – ahol 1897 óta foglalkoznak vízilovakkal – is ennyi volt a maximum. A szakember szerint a negyven-ötvenes egyedszám elérhető rokontenyésztés nélkül, de nyolcvan egyed új vérvonalat képviselő új állatok hozatala nélkül csakis rokontenyésztéssel, azaz édestestvérek vagy féltestvérek párosodásával – hiszen a második generáció tagjai mind ilyenek – produkálható.

Az ilyen állománynál minél nagyobb a beltenyésztettség, annál valószínűbb valamilyen genetikai probléma fellépése. Ezzel együtt nem lehetetlen igen kevés alapítóra visszavezethető, viszonylag nagyobb egyedszámú, tehát erősen beltenyésztett állatállományok fenntartása. 1965-ben jelent meg cikk arról, hogy a New ­York-i állatkertben 1939 óta tartottak nyala antilopokat anélkül, hogy az induló állományhoz képest vérfrissítést vittek volna be. A vadonban már kipusztult mhorr gazelláknál pedig az említett vízilovakéhoz egészen hasonló a helyzet. Ez az állat lényegében kipusztult a szabad természetből. Az utolsó vadon élő példányokat az 1960-as és 1970-es évek fordulóján figyelték meg. A mhorr gazella tehát abban a helyzetben van, amelyben az európai bölény is volt az 1920-as évek elején: megmentése kizárólag mesterséges körülmények között, állatkertekben tartott állományra alapozva lehetséges.

A mhorr gazella megmentése a spanyol José Antonio Valverde professzor érdeme, aki 1971-ben egyik alapítója volt a szaharai élővilág megmentésére az andalúziai Almería közelében létrehozott parknak. 1971 és 1975 között összesen tizenegy mhorr gazellát, két hímet és kilenc nőstényt szállítottak oda – minden ma élő mhorr gazella az ő leszármazottjuk. Az alapítók csekély száma genetikai szempontból nem ideális, ráadásul ezek sem vadon befogott példányok voltak, hanem a spanyol fennhatóságú területen itt-ott tartott állatok, amelyek négy egyedből álló, 1958-ban befogott induló állományra vezethetők vissza. Választási lehetőség azonban nem volt: az 1970-es évek elején már csak ezek álltak rendelkezésre.

Az összehangolt tenyészprogram nyomán az elmúlt esztendőkben sikerült növelni a mhorr gazellák állatkerti populációját. Ennek nagysága már bő tíz éve is megközelítette a háromszáz egyedet, az elmúlt években pedig még tovább növekedett. Ugyanakkor a mhorr gazellák megmentésével foglalkozó szakembereknek problémával is szembe kell nézniük. Az egyik az anyaállatok utódnevelő képessége. Eléggé gyakori ugyanis, hogy az állatgondozók cumisüveggel segítik a kicsik nevelését. Valószínű, hogy ez a jelenség genetikai okokra vezethető vissza.

Azt nem tudni, hogy kimutattak-e bármilyen genetikai rendellenességet a dél-amerikai vízilovak körében, de ha Afrikában kipusztítják ezeket a hatalmas növényevőket, a beltenyésztett csoport visszatelepíthető. Feltéve, ha azokat nem mészárolják le.