– Ha az induló generáció egy hímből és három nőstényből állt, és ha a jövőben tovább növekszik a számuk és nem kerül be új vérvonalat képviselő tenyészállat, akkor szükségszerűen egyre inkább rokontenyésztett lesz az állomány – állítja Hanga Zoltán, aki szerint egy nőstény egész életében legfeljebb 14 utódot hozhat világra. A Fővárosi Állat- és Növénykertben – ahol 1897 óta foglalkoznak vízilovakkal – is ennyi volt a maximum. A szakember szerint a negyven-ötvenes egyedszám elérhető rokontenyésztés nélkül, de nyolcvan egyed új vérvonalat képviselő új állatok hozatala nélkül csakis rokontenyésztéssel, azaz édestestvérek vagy féltestvérek párosodásával – hiszen a második generáció tagjai mind ilyenek – produkálható.
Az ilyen állománynál minél nagyobb a beltenyésztettség, annál valószínűbb valamilyen genetikai probléma fellépése. Ezzel együtt nem lehetetlen igen kevés alapítóra visszavezethető, viszonylag nagyobb egyedszámú, tehát erősen beltenyésztett állatállományok fenntartása. 1965-ben jelent meg cikk arról, hogy a New York-i állatkertben 1939 óta tartottak nyala antilopokat anélkül, hogy az induló állományhoz képest vérfrissítést vittek volna be. A vadonban már kipusztult mhorr gazelláknál pedig az említett vízilovakéhoz egészen hasonló a helyzet. Ez az állat lényegében kipusztult a szabad természetből. Az utolsó vadon élő példányokat az 1960-as és 1970-es évek fordulóján figyelték meg. A mhorr gazella tehát abban a helyzetben van, amelyben az európai bölény is volt az 1920-as évek elején: megmentése kizárólag mesterséges körülmények között, állatkertekben tartott állományra alapozva lehetséges.
A mhorr gazella megmentése a spanyol José Antonio Valverde professzor érdeme, aki 1971-ben egyik alapítója volt a szaharai élővilág megmentésére az andalúziai Almería közelében létrehozott parknak. 1971 és 1975 között összesen tizenegy mhorr gazellát, két hímet és kilenc nőstényt szállítottak oda – minden ma élő mhorr gazella az ő leszármazottjuk. Az alapítók csekély száma genetikai szempontból nem ideális, ráadásul ezek sem vadon befogott példányok voltak, hanem a spanyol fennhatóságú területen itt-ott tartott állatok, amelyek négy egyedből álló, 1958-ban befogott induló állományra vezethetők vissza. Választási lehetőség azonban nem volt: az 1970-es évek elején már csak ezek álltak rendelkezésre.
