A fotográfus 21 fényképfelvételt készített a Szent Koronáról

A magyar Szent Korona és a koronázási jelvények második, kutatócsoport által végzett tudományos vizsgálatára 1880. május 9-én és 10-én került sor Ipolyi Arnold besztercebányai püspök vezetésével, Henszlmann Imre és Pulszky Károly műtörténész egyetemi tanárok részvételével, akiket a Magyar Tudományos Akadémia delegált erre a feladatra.

A vizsgálat során Divald Károly fotográfus 21 különböző helyzetben fényképfelvételt készített a Szent Koronáról, Rauscher Lajos, a Mintarajziskola (a későbbi Képzőművészeti Főiskola) tanára pedig rajzokat és festményeket. Az ékkövek fajtájának megállapítására szakértőt vontak be: Krenner József ásványkutatót, a Műegyetem tanárát. A vizsgálat motivációját Ipolyi püspök így határozta meg: „eddig a szent koronánknak hű képmását nem ismertük, s a valóságnak megfelelő előállását nem bírtuk”. Eredményeiről annak vezetőjétől, illetve Pulszky Károlytól egy-egy rövid cikk jelent meg 1880-ban az MTA Értesítőjében, valamint az Archaeológiai Értesítőben, majd Ipolyi Arnold 1886-ban könyvet adott közre róla.

Bár a vizsgálatot főrangú személyek – köztük I. Ferenc József király, Rudolf trónörökös, József főherceg, Haynald bíboros – különböző időpontokban történő rövid látogatása meg-megakasztotta, elegendő idő állt a kutatók rendelkezésére, hogy alapos munkát végezzenek. Kezükbe vehették a Koronát, amire későbbi tanulmányozóinak csak 1946-tól nyílt újra lehetősége. Olyan részvizsgálatot is módjukban állt elvégezni, amely azóta sem adatott meg senkinek: leszerelhették a pántok tetejéről a keresztet, és közvetlenül tanulmányozhatták a felső Pantokrátor-kép közepén lévő, a keresztet befogadó lyukat. Ez lehetővé tette volna a számukra, hogy biztos választ adjanak arra a vitatott kérdésre, hogy a lyukat utólag fúrták vagy eredetileg is azzal készült a zománclemez, ám megfelelő szakértelem híján ez elmaradt. (E sorok írója Szelényi Károly modern felvételeinek képtechnikai eszközökkel történő összemontírozását követően arra következtetett, hogy a Pantokrátor-kép a lyukkal együtt készült. Ugyanerre az eredményre jutott a Koronát vizsgáló aranyműves csoport is.)

Ipolyi Arnold és munkatársai nem vették észre az abroncs zománcképeinek eltérő művészi színvonalát, és hogy azok három, különböző stílusban dolgozó és eltérő képességű művész alkotásai, valamint azt sem, hogy a hátsó oromzaton Dukász Mihály bizánci császár (1071–78) képmásának mérete vízszintesen és függőlegesen egyaránt jelentősen meghaladja a mögötte lévő keretéét. Sőt, alatta gyöngyöket kellett eltávolítani, hogy valamilyen módon el lehessen helyezni a zománclemezt, s pusztán emiatt kétséges, hogy eredeti eleme volt-e a Szent Koronának. 1957-ig kellett várni, amíg ez a szemet szúró, szabálytalan elhelyezés valakinek, nevezetesen Bárányné Oberschall Magda művészettörténésznek feltűnt. Azóta a Dukász-kép másodlagos volta a Koronán kétségtelenül bebizonyosodott. A műtörténész Henszlmann Imre és Pulszky Károly felületességének oka az lehetett, hogy nem is feltételezték azt, amit az elmúlt két évtized kutatásai igazoltak: a Szent Korona nagyszámú, zománcképeket, ékköveket és gyöngyöket érintő cserék és átalakításokon ment keresztül, melyek döntő többsége az újkorban történt. Ők – néhány sérülésétől eltekintve – úgy vélték, hogy nemzeti kincsünk az eredeti állapotában van.

A vizsgálat kétségben hagyta az utókort egy, a Szent Koronát illető további nyitott kérdésben is. A homlokzati Jézus-kép mögött, csaknem teljes takarásban Szent Bertalan apostol ábrázolása helyezkedett el. Erről az 1792-es vizsgálat kétségtelen bizonyságot tett. Ma ezen a helyen egy zománckép felső kb. egytized része található a keret aljára lecsúszva, az alak hiányzik, csupán névfelirat maradt meg: ARTHOLO. Nem tudjuk, hogy a zománclemez alsó kilenctizede mikor veszett el, s ehhez fogódzókat adhatott volna az 1880-as vizsgálat, ám nem tette. Rauscher Lajos ugyan lerajzolta, de hacsak ki nem vették a képet a helyéről – erről viszont Ipolyi Arnoldék biztosan megemlékeztek volna a publikációikban –, akkor az általa közzétett rajz fantáziája terméke. Ezt megerősíti, hogy a névfeliratot eltérően hozza, mint Ipolyi Arnold könyve, vagy mint ahogyan ma ismerjük. A dolog pikantériája, hogy Pulszky Károly közleményében megint más névváltozat olvasható, ez pedig biztossá teszi, hogy a kutatócsoport tagjai nem tudták alaposan megfigyelni a zománcképet vagy annak töredékét, ha az akkor már nem volt ép.

Az 1880-as szemle érdemei között kell említeni a fényképezés új technikájának bevonását a vizsgálati eszköztárba, az elkészült rajzokat, a felvett méretadatokat, valamint azt, hogy első ízben természettudós szakember, Krenner József is részese lehetett a kutatásnak. A Korona ékköveinek általa adott meghatározása a vizsgálat legidőtállóbb eredményének bizonyult. Az Ipolyi, Henszlmann és Pulszky által adott műleírást a Korona későbbi vizsgálói teljes joggal fogyatékosnak minősítették. A keletkezés kérdésében teljes mértékben helyt adtak annak az akkor még nem vitatott történészi vélekedésnek, hogy a Korona felső része pápai küldeményként érkezett Szent Istvánhoz, valamint annak is, amelyik az abroncsot a Dukász-kép alapján 1070-es években Bizáncban készültnek, és a nevezett uralkodó által I. Géza királyunknak küldött ajándéknak tekintette. Lényegében kísérletet sem tettek arra, hogy saját megfigyelések alapján adjanak keltezési dátumo(ka)t. Hatalmas lehetőséget szalasztottak el, hiszen ha élesebb szemű megfigyeléseket tesznek, akkor új irányt szabhattak volna a Szent Korona szerkezeti kutatásának. Erre egy évszázadot kellett várni, amikor gyakorlati ismeretekkel rendelkező aranyművesek, ötvösök, valamint műszaki és természettudományos szakemberek léptek be a kutatói körbe. Hozzájárulásuk azonnal új megfigyelésekhez vezetett, azok pedig fordulatot és új szemléletet hoztak.

Az 1880-as vizsgálat második napján Hampel József régész személyében egy, az akadémiai bizottságtól független tanulmányozója is volt a Szent Koronának.

Négyórás szemléjének tapasztalatairól a Vasárnapi Újság című hetilapban számolt be. Munkamódszere eltérő az akadémiai küldöttekétől: nem hagyatkozik a tradícióra, hanem „a vizsgálatra alapítja okoskodását”. Elsőként vetette föl, hogy „a négy pánt mindegyike eredetileg nyilván egyenes lemez volt, melyet erőszakkal kellett meggörbíteni, hogy koronához lehessen használni, […] s a szalagok, melyekből a felső korona [értsd a pántok rendszere] készült, eredetileg más czélra szolgáltak volt”. Bár a felső részt a hagyománnyal egyezően „szent István korabelinek tartja”, az idézett véleményével megindított egy folyamatot, amely során fokozatosan teret szerezhettek maguknak olyan nézetek, amelyek innen-onnan összeszedett, különböző korú darabokból álló, esetlegesen összetákolt alkotásnak tekintik a Szent Koronát. A legújabb vizsgálatok ezt a lehetőséget egyértelműen elvetik. Egyrészt mérnöktechnikai elemzések kimutatták, hogy a két főelem – az abroncs, valamint a pántok rendszere – közül a később keletkezettet csak a korábban készült ismeretében hozhatták létre. Másrészt a teljes művön kifinomult szimmetriák egész sora, valamint egységes arányrendszer ismerhető fel, amely a zománcképekre is kiterjed (a cseréltek kivételével), egységes tervezésre utal.

Ipolyi Arnold püspök mintha megsejtette volna, hogy milyen téveszmék látnak majd napvilágot a Szent Koronával kapcsolatban. Emelkedettséggel, alázattal és csodálattal teli szavai, ha nem is tudományos értelemben, de szintén cáfolják azokat: „maga e mű […] az ötvösségnek, az aranyművességnek, a zománcműnek egyik, az egész világra, s minden időre szóló legremekebb s legbámulatosabb alkotása; melyhez nemcsak egyetlen régi és ismeretes korona nem járulhat e tekintetben közel; hanem mely általában is, mint ily műemlék ritkítja párját.”

A szerző a Magyarságkutató Intézet, Eszmetörténeti Kutatóközpont tudományos munkatársa