Megkapjuk Párizsban a végleges békeultimátumot

Hatalmas felháborodás követi itthon a Párizsban átnyújtott végleges békefeltételeket. Egy javaslatunkat sem fogadták el.

Alexandre Millerand francia miniszterelnök Forrás: Wikipédia

Hatalmas felháborodás követi itthon a Párizsban május 6-án átnyújtott végleges békefeltételeket. Egy javaslatunkat sem fogadták el. Az Est már 4-én megjósolja az ítéletet. „Végzett a nagykövetek tanácsa a magyarkérdéssel, és most már csak az a formalitás van hátra, hogy Magyarország befejezze ezeresztendős életét. Igen, de amire a halálos ítélet elkészült, a halálra ítélt nép elkészült: az életre.” A Pesti Hírlap kommentárja: „Ellenségeink tanácsa válaszolt! Nem enged! Az erőszak »békéjét« reánk akarja kényszeríteni. Ragaszkodik Magyarország földarabolásához. A népek önrendelkezési jogát sem adja meg az elszakított magyaroknak. Fél a népszavazástól, ezért nem engedi meg. Bíróságot játszik, de a bizonyítástól eltilt, s az igazság elől kitér. Egy fegyvertelen nemzet ellen páncélt ölt, hogy ne férkőzhessünk a szívéhez. Süketnek tetteti magát, hogy ne kelljen érveinket meghallgatnia.”

A „magyar delegációnak a legfelsőbb tanács válaszát a magyar ellenjavaslatokra” Alexandre Millerand kísérőlevelével együtt adják át. A francia miniszterelnök elismeri az érvek hiányát: „A felelet nem tartalmaz beható válaszokat azokra az ellenvetésekre, melyeket a magyar békedelegáció számos memorandumaiban átnyújtott. (…) Nem lehet helyt adni azoknak a kéréseknek, melyek a népszavazásra vonatkoznak. Ennek az az oka, hogy a tanács azon a nézeten van, miszerint a népszavazás nem változtatná meg érezhetőleg a már meglévő határozatokat. (…) Sajnálatos, hogy egyes magyar blokkok csehszlovák, oláh vagy jugoszláv uralom alatt maradnak, a tanács azon a nézeten van, hogy ezek a (véglegesen megállapított) határok az államok szükségleteinek megfelelnek, és hogy még egy ezeréves birtoklás sem ad semmiféle jogot, ha ez a birtoklás igazságtalan volt. (…) Lehetséges, hogy a határok megállapításánál bizonyos igazságtalanságok is vannak, melyeket nem a feltétlen szükség parancsolt. De a helyreigazítással járó tanulmányok túl sok időt igényeltek volna és a mostani bizonytalanságot hasztalanul meghosszabbította volna. (…) Ami azokra a garanciákra vonatkozik, amelyeket a csehszlovák és román uralom alatti magyar és szász kisebbségek kapnak, a tanács azon a nézeten van, hogy az illető államokkal kötött békeszerződések ezeknek a kisebbségeknek érdekeit teljesen biztosítják.”

Alexandre Millerand francia miniszterelnök
Fotó: Wikipédia

A Budapesti Hírlap így ír – a szerző nagy valószínűséggel a főszerkesztő, Rákosi Jenő: „Tehát el vagyunk ítélve. Tehát marad minden úgy, ahogy van. Területünknek elszántják kétharmadát, lakosságunknak idegen rabságba hajtják szintén kétharmadát (…), s aztán leül Millerand úr, a francia miniszterelnök és kísérőlevelében megírja, hogy ha jó fiúk leszünk, szépen kezet csókolunk, aláírjuk a békét és nem csinálunk galibát: akkor, majd később, talán méltónak találtatunk arra, hogy mint nemzet felvétessünk a népek szövetségébe. És ugyan, tisztelt francia miniszterelnök úr, mit gondol, mit fogunk ott csinálni? Mihez fogunk kezdeni azon a nyugat-európai népzsandár-tanyán? Nem, nem. Nem vesszük komolyan sem a népszövetséget, sem a békét. Mindenik barbár erőszak műve, melyhez se az emberiességnek, se a civilizációnak, se az államférfiúi előrelátásnak, se a világon őrködő Igazságnak semmi köze nincsen. (…) Zsarnoki szeszély, hatalmi téboly, világpusztító gyűlölség és vak szenvedelem inspirálta ezt a békét: türelem, elszántság, önérzet, honszerelem, fajbeli hűség, államalkotó munka és ezer esztendő hagyományainak a kultusza el fogják mosni még a nyomait is.”

Krúdy Gyula a Magyarországban mozgósít. „Most a tollak ideje következett el, (…) nincsen olyan magyar penna, amely habozna, késlekedne harcba menni, még ha darab időre reménytelennek is látszik a levelezés a föld alatti, vasbéklyós tömlöcből, ahová a magyar nemzetet vetették. A tollak hadserege fölvonul hazája védelmében. És ha volt is közkatona vagy vezér e seregben, amely hét év előtt, például 1913-ban másképpen írt, vakmerőbb gondolat-sújtásokat vetett papirosára, együtt dúdolt az idegen darazsakkal, külföldi imádatot hirdetett: az a toll-katona is megismerte az emberi kegyetlenségek szörnyű titkait, a sárkányszívű Európa gyűlöletes érzelmeit, amely sohasem sejtett borzalmaknak a megismerését a sors e nemzedék számára tartogatta. Nem maradhatott itt többé egyetlen pennában sem az illúzió­nak egy csöppje, nem lágyulhat meg többé itt egy kép sem, amely gondolatot vet papirosra, kiölve magja is a bámulatnak, amelyet egykor ringatózva a messzi külföld iránt éreztünk. A sznobok nyegle rajongása az ismeretlen külföld csodái iránt: hosszú időre megbukott Magyarországon.

(…) Levetkőzött a világ komédiás-rongyaiból. A magára maradott magyar nemzet olyan nyugodtan áll tovább a helyén, mint az alföldi pásztor nézi kalapja alól a zivatart. (…) Egyelőre a kis magyar tollak serege száll hadba, mint fürge huszárcsapat, hogy nyugtalanítsa, bekerítse az ellenséget. És most az legyen a legfőbb gondunk, hogy a most kezdődő új háborúnak megszerezzük a szükséges muníciót. Papirost adjanak a remegő magyar tollak alá, hogy a sírmélységű börtönünkből szakadatlanul közölhessük a világgal, hogy élünk és életünkért tovább vívunk.” Az Ujság összegzése: „Az igazság az, hogy ilyen békét nem lehet elviselni. A magyar csuda pedig az, hogy mégsem semmisülünk meg. (…) Talpra állt máris az ország. Gyönyörű a magyar dacnak ez az erővel teljes lobogása.”