A győri csata megítélése hosszú ideig napirenden maradt

Csábító lenne azt gondolni, hogy 1809-ben a franciák hódítási szándékkal léptek Magyarország területére.

Gyõr, 2009. április 11. 2007. március 15-én készült kép a Napóleon ellen vívott 1809-es gyõri csata (más néven kismegyeri csata) emlékmûve tetején álló turulmadárról. 2009. április 11-ére virradóra ismeretlen személyek ledöntötték a bronzból készült szobrot, és levágták, majd elvitték annak turulmadár figuráját. A harci eszközöket ábrázoló részt a helyszínen hagyták. MTI Fotó: Gyõri Károly Fotó: Győri Károly

Csábító lenne azt gondolni, hogy 1809-ben a franciák hódítási szándékkal léptek Magyarország területére, de messze járnánk a tényektől, ha elfogadnánk ezt az állítást. 1809 májusának utolsó napjaiban Napóleon szeme előtt egyetlen cél lebegett: az elvesztett asperni csatát követően le akarta győzni a Morvamezőn álló, Károly főherceg által vezetett császári-királyi fősereget. Ezt azonban azonban akkor a Duna áradása miatt nem kísérelhette meg, így az időt az átkelés biztosítására fordította. Ennek egyik fontos része volt a jobb szárnyának a biztosítása. Ezért a mostohafia, Eugéne de Beauharnais parancsnoksága alatt álló itáliai hadsereget arra utasította, hogy kutassa fel és mérjen vereséget az Itáliából Magyarországra visszavonult, János főherceg által vezetett császári-királyi belső-ausztriai hadseregre.

Eugéne itáliai győzelmeit követően Napóleon parancsa értelmében nem üldözte teljes seregével a visszavert osztrák csapatokat, főerőivel közvetlenül Bécs irányába indult, míg János főherceg Körmendre vonult vissza seregével. János további tervei a francia fősereg visszavonulási útja elleni támadást helyeztek kilátásba, Károly főherceg azonban határozottan elutasította tervet. Úgy döntött, hogy János Győrön keresztül csatlakozzék a Morvamezőn álló fősereghez.

Napóleon a Duna áradása miatt nem tudott újabb támadást indítani, ezért Eugéne seregét arra utasította, hogy keresse meg János főherceg csapatait és lehetőleg iktassa ki őket a döntő összecsapásból. A Körmenden pihenő császári-királyi csapatok június 7-én kezdték meg visszavonulásukat Győr felé. A gyülekező inszurrekció által biztosított Rába vonalát a francia támadás június 8-án Sárvárnál áttörte, majd a következő néhány napban Karakó és Tüskevár környékén, illetve június 12-én Pápa mellett parázs összecsapások bontakoztak ki.

A Győr mellett gyülekező inszurgensek és a visszavonuló császári-királyi erők június 13-án Tét mellett egyesültek, majd Győr alá, a Győrszabadhegy melletti táborba vonultak vissza. A franciák szorosan követték a visszavonulást, több alkalommal indítottak kisebb-nagyobb támadást, hogy megzavarják a szemben álló csapatokat. A legnagyobb összecsapás június 13-án késő délután alakult ki a csanaki dombokon a francia könnyűlovasság, valamint a magyar huszárok és inszurgensek között. A hullámzó lovasharcnak a leszálló éjszaka vetett csak véget. A csanaki dombok a franciák kezébe kerültek, de a magyar lovasoknak sikerült megvédeniük a sereg táborát.

A francia oldalon a csapatok 13-án este megszállták a csanaki dombokat, és felderítették az osztrák állásokat, a hadvezetés az eljövendő csatatervnek megfelelően táboroztatta le a csapatokat. Eugéne, és tapasztalt táborkara azonnal belátta, hogy az osztrák centrumot csupán szemből megtámadni lehetetlen. Ezért úgy döntöttek, hogy lovassággal átkarolják az osztrák balszárnyat.

A csata napján, június 14-én János főherceg és törzse a Temető-dombon látott hozzá a reggelihez. A csapatok időközben főzésbe kezdtek. A főhadiszállás optimista hangulatát Laval Nugent vezérőrnagy előzőekben elemzett véleményére alapozták. A jó kedvet az sem tudta elrontani, hogy az előőrsök a délelőtt folyamán több alkalommal jelentették az erős francia oszlopok mozgását a hadsereg állásai felé, mivel a francia csapatok már napfelkeltekor megkezdték menetüket. Déli 12 órára a franciák ereje és haditerve kirajzolódott az osztrák vezetők előtt.

A csata első összecsapásaként Sahuc csapatai a Bésan-dandár előőrseként a Pándzsa-patak bal partján álló zalai lovasszázadot támadták meg.

A Séras- és a Durutte-hadosztályok már Kisbarát magasságából kiküldték csatáraikat, hogy fedezzék a felvonulást és a kibontakozást. A major mellett felállított osztrák tüzérség négy lövege Fasching őrnagy vezetésével előre nyomult, hogy megállítsa a francia oszlopot. A kísérletet a csatárok tüze és Colbert lovasait hiúsították meg.

A francia gyalogsági támadás fél kettőre bontakozott ki. Durutte ismét a kismegyeri temetőt és a major felé eső arcvonalat támadta meg. Balra Severoli még nem vonult fel Szabadhegy ellen, és a támadás alatt tartalékként maradt hátra. Jobboldalt ebben a támadásban csak Séras Roussel-danára vett részt, mert a Moreau-dandár az előbbiekben említett átkaroló mozdulatát még nem fejezte be. A csapatok két órakor keltek át a patakon, és megindultak az ellenséges vonal ellen. A nagy erővel végrehajtott támadás során három órára a franciáknak sikerült az első osztrák-magyar vonalat megtörni, majd a második vonallal felvenni a harcot, amely hevesen vetette magát a küzdelembe, és sikeres ellentámadást indított, a Pándzsáig szorította vissza a franciákat, akik azonban rendezték soraikat, és újból támadást kezdtek. A fáradó osztrák–magyar centrum háromnegyed négykor már nem bírta a nyomást, és engedni látszott. A francia áttörés percek kérdése volt.

A kismegyeri temető környékén a helyzet kritikusra fordult, ezért szükségessé vált a tartalék bevetése. Négy órakor az Alvinczy-gyalogezred magyar katonái ellentámadást indítottak a temető és a major között áttörő franciák ellen, Bésan ezredes dragonyosaival oldalról rohamozott. Durutte-hadosztály csapatai rendetlenül futottak vissza a Pándzsán túlra, magukkal rántva a hadosztálytól balra éppen felfejlődésben lévő Severoli-hadosztály első vonalát. A diadalmasan üldöző osztrák-magyar katonákat Severoli második vonala állította meg biztosítva a futók összegyűjtését. Ekkor érkezett meg az erősítésként odarendelt Teste-dandár Pacthod hadosztályából. A francia tisztek helyreállították a rendet és újból megindultak az ellenséges centrum ellen.

A kismegyeri major védelme szintén nehéz helyzetben volt. Az első francia betörést visszaverték, de Moreau rövidesen újból támadott. A major védelmének déli része már nem tudta tartani a téglakerítést, és a belső épületekbe húzódott vissza. Néhány bátor francia katona ekkor ismét betört a falak közé, de végső erőfeszítéssel ismételt szuronyrohammal sikerült őket kivetni a falakon túlra. Ez volt az osztrák-magyar csapatok utolsó sikere a csatában.

A francia–itáliai csapatok tovább fokozták a nyomást az osztrák–magyar centrumra. Severoli csapatai Durutte balján felfejlődve támadást indítottak Szabadhegy falu irányában, Durutte lépésről lépésre szorította ki a kismegyeri temetőből a védőket, míg Teste a temető és a major között nyomult előre. Séras hadosztálya továbbra is a majort támadta.

A centrumban a harc végérvényesen eldőlni látszott. A francia zászlóaljak egyre magabiztosabban támadtak. Az osztrák–magyar csapatok közül egyre többen estek pánikba. A Severoli-hadosztály megközelítette Szabadhegy falut, majd házról házra nyomult előre elfoglalva a falu közepén álló templomot. Ez veszélybe sodorta a centrum visszavonuló csapatait, mert Severoli támogatására megérkezett Pacthod hadosztályából az Abbé-dandár, és így újult erővel indulhatott meg a támadás. A faluból előrenyomuló francia csapatok megállítására a jobbszárny lovassága kapott parancsot. Ez azonban nem ért sikert, mert a velük szemben felvonult francia lovasság beavatkozott.

A francia jobbszárny lovassága Montbrun fél négyre fejezte be a felvonulását. Ez adott lehetőséget Mecséry lovassága egy részének, hogy beavatkozzon a majorért vívott harcba. Montbrun és Grouchy csapatai a Viczay árkán túl lévő híd védőit elűzve megkezdték az átkelést a Pándzsán. Egy francia lovasüteg egy kis dombról ágyútűzzel árasztotta el Mecséry csapatait. A tapasztalt tábornok tudta, hogy nem teheti ki újonc lovasságát sokáig ágyútűznek, ezért elrendelte, hogy a szélső balszárnyán lévő csapatok végezzenek balfordulatot, hogy elűzzék a kellemetlenül tüzelő üteget, illetve az átkelésben lévő ellenséges lovasságot. A gyakorlatlan inszurgens lovasság nem volt felkészülve arra, hogy több ezres tömegben végezzen ehhez hasonló bonyolult mozdulatot. amit nehezített a lovasság útjába került Viczay árka, egy kiszáradt csatorna. A támadást nem sikerült koordináltan végrehajtani. A lelkes, de gyakorlatlan inszurgens lovasság részenként indult meg, így a franciák el tudták hárítani a támadást és hamarosan maguk lendültek előre. A magyar lovasok harcrendje hamarosan felbomlott. Az ellentámadással kísérletező Hadik-dandárt a menekülő csapatok magukkal rántották. Montbrun és Grouchy csapatai a centrum balját fenyegették. Négy órára János főherceg elrendelte, hogy Marziani foglaljon el védőállást a Templom-domb déli oldalán, hogy megvédhesse a centrum oldalát.

A francia lovasság azonban szintén felbomlott, időbe telt, míg rendezték soraikat. Ezalatt Mecséry megállította menekülő csapatait és kiépült a Templom-domb védelme is. A helyzet megszilárdult. A francia lovasság egy gyenge kísérletet indított a centrum ellen, de ezt a védők megállították.

A csata eldőlt, János főherceg fél ötkor elrendelte a visszavonulást. A centrum visszavonulása megpecsételte a major védőinek sorsát is. Öt órára minden összeköttetésüket elvesztették a hadsereg zömével. A magukra maradt, erős tüzérségi tűz alá vett védők ritka hősiességgel harcoltak. Hummel őrnagy a maradék őrséget a major legnagyobb épületébe, a magtárba vonta vissza, de hat órára az utolsó védő is megadta magát. A major eredetileg 872 fős őrségéből mindössze 112 katona maradt sértetlen. A major védelme a korszak hadtörténetének egyik leghősiesebb lapja. A védők többszörös túlerő ellen a józan észt meghaladó teljesítményt nyújtottak, és önfeláldozásukkal megmentették hadseregüket a katasztrófától.

A centrum és a jobbszárny csapatai viszonylagos rendben húzódtak vissza, Mecséry lovassága és a gránátosok fedezték a visszavonulást. A francia gyalogság nem, de a lovasság hevesen üldözni próbált, de erőfeszítéseit a fedező erők heves harcban visszaverték. János főherceg csapatai éjszaka érkeztek Komáromhoz, majd másnap reggel átkeltek a Dunán.

A csatát követően a franciák nyolcnapos ostrommal elfoglalták Győr erődjét, de június utolsó napjaiban megkezdték a visszavonulást és fontos részt vállaltak Napóleon wagrami győzelmében. János főherceg Komáromba vonult vissza, rendezte a hadseregét, de végül lekéste a wagrami csatát.

Végezetül érdemes számba venni a győri csata megítélésével kapcsolatban kialakult álláspontokat. Már a csatát követő napon János főherceg felháborodottan jelentette I. Ferencnek, hogy a csatát a magyar inszurgensek miatt vesztette el. A felháborodott uralkodó azonnal megdorgálta a nádort, aki azonban önérzetesen elutasította a vádakat, majd vizsgálatot rendelt el. Az eredményt az uralkodó elé terjesztette, aminek eredményeként a vádakat visszavonta.

A győri csatát a korabeli magyar közvélemény megértéssel fogadta. A Székesfehérvár mellett november 17–19-én tartott nagy hadiszemlét követően inszurrekciót feloszlatták. A hadi rendben hazavonuló katonákat otthon általában fényes külsőségek között ünnepelve fogadták. A közvélemény szemében vereséget szenvedtek ugyan, de kötelességüket teljesítették.

A csata és az inszurrekció értékelése azonban hosszú ideig napirenden maradt. A reformkor liberális ellenzéke politikai céljai szolgálatába állította a csatát és főként az 1840-es években keményen ostorozta az inszurgenseket. Kossuth vádjaira azonban Kisfaludy Sándor válaszolt. Kossuth nagyságát bizonyítja, hogy elismerte Kisfaludy igazát, sem ő, sem követői nem folytatták a politikai célú támadásokat. Az utókor azonban érdekes módon még mindig Petőfi 1847-ben írott verse, „A nép nevében” ostorozó soraiban látja a győri csata lényegét.

A dualizmus időszakában élénk vita bontakozott ki a csatával kapcsolatban. János főherceg védelmezői, elsősorban Johann Zwiedineck-Südenhorst továbbra is az inszurgenseket okolták a vereségért. Magyar oldalról Bodnár István, Gömöry Gusztáv és R. Kiss István azonban makacsul védték az inszurgenseket, igaz, olykor maguk is túlzásokba estek. A két világháború közötti időszakban aztán Domanovszky Sándor József nádor életéről szóló munkájában higgadtan, forrásokra alapozva értékelte az inszurrekció József nádor tevékenységét.

A marxista történetírás természetesen – ismételten politikai indíttatásból – az inszurgensek ellenére foglalt állást anélkül azonban, hogy mélyebben vizsgálta volna meg a kérdést. A fordulópontot Kosáry Domokos 1977-ben megjelent munkája jelentette (Napóleon és Magyarország), majd rövidesen Ódor Imre és Veress D. Csaba munkái révén elkezdődött a győri csata máig tartó forrásokon alapuló, korszerű vizsgálata és újraértelmezése.

A teljes írást IDE kattintva olvashatják.