Kaiser Ede és Hajdu László elfogása előtti és utáni tettei egyre inkább azt igazolták a nyomozóknak, hogy profi, hidegvérű, ha kell, kegyetlen fegyveres rablóbanda tagjai, akikre az elkövetés módját illetően ráillett a móri profil. Egyik nap a nyomozás szempontjából döntő fontosságú esemény történt.
Hajdu, zárkatársának mobiltelefonjáról, „kiüzenéssel” előre egyeztetett nyilvános fülkét hívott fel. A más ügyekben bűntársként vele együttműködő személyeknek azt az utasítást adta, hogy a börtönbüntetését töltő megjelölt személyt intézzék el, majd virágnyelven tájékozódott, hogy beszélgető partnere egy lőfegyvert megsemmisített-e? Megnyugodva vette tudomásul, hogy a lőfegyvert megsemmisítették. A célszemély nem Kiglics, hanem az a bűntársuk volt, akit az árulójuknak tartottak. Hajdu egyébként egy alkalommal azt mondta a zárkatársának – aki informátor volt –, hogy sajnálja, hogy a „nyolc birkát haza kellett vágni”.
Horváth András tábornok elemzésében ugyanakkor ezt írja:
„Bár a közvetett adatok egyértelműen arra utaltak, hogy a móri tettesekkel van dolgunk, továbbra sem sikerült konkretizálni, hogy hányan, milyen szereposztásban, pontosan kik hajtották végre a bűncselekményt. A gyanúsítottakkal szemben nem rendelkeztünk tárgyi bizonyítékokkal, a fegyverek hollétére nem volt információnk. K. Attila a móri ügyben, a már rendelkezésünkre bocsátott adatokon kívül többet nem tudott mondani. Előrelépés csak attól volt várható, ha rá tudjuk venni, hogy jegyzőkönyvben, a büntető eljárás keretei között tegyen vallomást a korábbi években Hajdúval és Kaiserrel, valamint más személyek részvételével, felfegyverkezve vagy lőfegyverrel végrehajtott rablásokról, ezeknek az ügyeknek a megismerése, további személyek eljárás alá vonása reményt adott a már említett »nyitott« kérdések megválaszolására.”
Kiglics Attila érthető módon önmagára nézve terhelő vallomást nem kívánt tenni. A súlyos bizonyítási nehézségek azonban neki azt is jelentették, hogy a nyomravezetői díjhoz nem juthat hozzá, ugyanis a megállapodás szerint – függetlenül az általa szolgáltatott információk helytállóságától – csak akkor fizetik ki az összeget, ha azok alapján a büntetőeljárásban tényszerűen lehet bizonyítani a tettesekkel szemben a móri vérengzés elkövetését.
Végül Kiglics teljes körű vallomást tett a csepeli banda viselt dolgairól. Hangoztatta azt a meggyőződését, hogy az egyes esetek végrehajtásának körülményei, továbbá az addig ugyancsak ismeretlen további tettesek megjelölése egyértelmű bizonyítékokat szolgáltat Mórról is.
Fotó: MTI/Tóth Gyula
Horváth András leírja:
„Cserébe ügyvédjével közösen csak azt a feltételt támasztották, hogy a későbbiek során általuk ezekre az ügyekre beadni szándékozott kegyelmi kérvény véleményezésénél a nyomozó hatóság igazolja, hogy az eljárás addigi szakaszáig az említett ügyek gyanúsítás tárgyát nem képezték, és a feltáró vallomásra csak a móri vérengzés bizonyíthatósága érdekében került sor. Tekintve, hogy ez megfelelt a teljes igazságnak, a feltétel teljesítésében megegyeztünk.
Nem történt tehát sem formális, sem informális, valamilyen rejtélyes vádalku, mint azt néhányan igyekeznek rosszindulatúan a közvéleménnyel elhitetni.”
Az egyik akció során egy páncélszekrényt loptak el. A Kiglicset helyettesítő N. Ferenc beismerő vallomást tett és pontosan megmutatta, hogy a trezort melyik csepeli partszakaszra vitték, ahol apró részekre feldarabolva a Dunába süllyesztették. Minden résztvevő még ekkor elégette a viselt ruházatot és lábbeliket.
