Imigyen szóla TGM…

Ne beszéljünk Trianonról.

Nagykanizsa, 2020. június 4. Nemzeti színû zászlókból kirakott Nagy-Magyarország-térkép a nemzeti összetartozás napja alkalmából tartott megemlékezés után a felújított nagykanizsai Eötvös téren 2020. június 4-én. MTI/Varga György Fotó: Varga György

A hivatásos kinyilatkoztató arra ébredt összkomfortos barlangjában, hogy odakinn – már megint – éktelen nagy a lárma. A percekig tartó harangzúgás majdnem elnyomja a serény fűnyírók és egyéb munkagépek zaját, az emberi hangzavarból pedig minduntalan ’tri”, ’ria’, ’non’ és hasonló zagyvalékok ostromolják érzékeny dobhártyáját.

Az orákulumok ura, mozgalmi nevén TGM – Tudatlan Gajdolók Megvilágosítója – lerúgta magáról a paplant, kiviharzott a barlang elé, s felállt a hordószerű emelvényre. Odalent mozgolódás, morgolódás támadt, majd lassan elült, s az üveges szemek, homályos tekintetek és bamba pillantások a szószékre szegeződtek.

És akkor imigyen szóla TGM:

– Ne beszéljünk Trianonról, mert nem tudjuk, miről beszélünk!

Egy öreg góbé odasúgta palóc szomszédjának, hogy neki már az apja mondta, ne beszéljenek Trianonról, mert nem tudják, ki hallgatja. De közben folyt a kinyilatkoztatás, s a környező ugarok barbárai ámulva hallgatták egy sor számukra ismeretlen aprószent és nagy tudós nevét, kik a szomszédos, baráti törzsek sajátjai, s akkora szellemóriások, aminőkről ők még csak nem is álmodhatnak. Majd sztentori hangon robbant a langyos kora nyári levegőbe a kérdés:

– Miért volt Újvidék „a szerb Athén”?

Tényleg – nézett össze a bő gatyás, csizmás horda –, miért? Egy nyápic deákféleség próbált nyekeregni valamit arról, hogy a bécsi udvar alapított a Magyar Királyság területén szerb vajdaságot még a 18. században, de lepisszegték. Az orákulum ugyanis időközben befutott a huszadik századba, és így harsogott:

– Trianon tette nemzetközi jogi értelemben független nemzetállammá Magyarországot. Igaz ez? Örült ennek valaha valaki: ennek, azaz a tényleges magyar függetlenségnek?

A költői kérdés hallatán a bús, bocskoros nemesek kései, polgári és proletár ivadékai magukba roskadtak. Könnyek közt, keresztényi bűnbánattal és marxista önkritikával vallották be egymás vállára borulva a szégyenletes tényt: a tényleges magyar függetlenségnek minden egyes magyar, lett légyen disznópásztor, vasútijegy-kezelő, sikkasztó vagy operaénekes, csak annyira örült, mint ablakos tót a hanyattnesésnek. (Bocsánat: mint üvegező kisiparos szlovák polgártárs az üzemi balesetnek.)

De a megpróbáltatás ezzel korántsem ért véget. Már sújtott is le a következő számonkérés:

– Megpróbáltuk mi valaha megérteni a külföld értetlenségét?

Megint csak nem maradt más, mint köntösszaggatás és hamuszórás. Nem – zokogta egy emberként a tömeg –, valóban nem ismerünk egyetlen alföldi kubikost, székely favágót, szepességi cipészt vagy őrségi őrmestert sem, aki próbálta volna megérteni a külföld értetlenségét, szemben a móc egyetemi tanárokkal, rác akadémikusokkal és felvidéki üvegező kisiparosokkal.

TGM kérlelhetetlen tekintettel révedt a távolba, és hallgatott. De csak azért, hogy utána annál hatásosabban adja meg a bugris csürhének a kegyelemdöfést:

– Miért nem olvasunk?

A zsíros ázsiai csorda felnyögött a kíméletlen leleplezés súlya alatt. Há’ ha ecce’ nem tudunk! – bömbölte egy kunfajta, nagy szemű legény, kínzottja sok-sok méla vágynak, kivéve az olvasásét. A többiek meg csak apatikusan hallgatták a retorikai zárszót:

– Az egykori kegyes hazugságok – amelyekre még rosszul is emlékeznek – sziklaszilárd ténybeliséggé tömörülnek, s a hajdani gondolatokra kimondatott a damnatio memoriæ. Amit elhallgattak egykoron, továbbra is néma marad. Nemzeti emlékezetről trilláznak az amnéziások.

Ne beszéljünk Trianonról, mert nem tudjuk, miről beszélünk!

A nyápic diák ekkor feleszmélt, és párás szemmel, reszkető kezét felemelve szót kért. TGM kegyesen intett, hogy rajta. Mire a szánalomra méltó kis intellektuális mitugrász ezt rebegte a szédítő magasságban trónoló szónok felé:

– Könyörgünk, drága mindentudó úr, miről beszéljünk hát akkor mi, magyarok?