A hivatásos kinyilatkoztató arra ébredt összkomfortos barlangjában, hogy odakinn – már megint – éktelen nagy a lárma. A percekig tartó harangzúgás majdnem elnyomja a serény fűnyírók és egyéb munkagépek zaját, az emberi hangzavarból pedig minduntalan ’tri”, ’ria’, ’non’ és hasonló zagyvalékok ostromolják érzékeny dobhártyáját.
Az orákulumok ura, mozgalmi nevén TGM – Tudatlan Gajdolók Megvilágosítója – lerúgta magáról a paplant, kiviharzott a barlang elé, s felállt a hordószerű emelvényre. Odalent mozgolódás, morgolódás támadt, majd lassan elült, s az üveges szemek, homályos tekintetek és bamba pillantások a szószékre szegeződtek.
És akkor imigyen szóla TGM:
– Ne beszéljünk Trianonról, mert nem tudjuk, miről beszélünk!
Egy öreg góbé odasúgta palóc szomszédjának, hogy neki már az apja mondta, ne beszéljenek Trianonról, mert nem tudják, ki hallgatja. De közben folyt a kinyilatkoztatás, s a környező ugarok barbárai ámulva hallgatták egy sor számukra ismeretlen aprószent és nagy tudós nevét, kik a szomszédos, baráti törzsek sajátjai, s akkora szellemóriások, aminőkről ők még csak nem is álmodhatnak. Majd sztentori hangon robbant a langyos kora nyári levegőbe a kérdés:
– Miért volt Újvidék „a szerb Athén”?
Tényleg – nézett össze a bő gatyás, csizmás horda –, miért? Egy nyápic deákféleség próbált nyekeregni valamit arról, hogy a bécsi udvar alapított a Magyar Királyság területén szerb vajdaságot még a 18. században, de lepisszegték. Az orákulum ugyanis időközben befutott a huszadik századba, és így harsogott:
– Trianon tette nemzetközi jogi értelemben független nemzetállammá Magyarországot. Igaz ez? Örült ennek valaha valaki: ennek, azaz a tényleges magyar függetlenségnek?
A költői kérdés hallatán a bús, bocskoros nemesek kései, polgári és proletár ivadékai magukba roskadtak. Könnyek közt, keresztényi bűnbánattal és marxista önkritikával vallották be egymás vállára borulva a szégyenletes tényt: a tényleges magyar függetlenségnek minden egyes magyar, lett légyen disznópásztor, vasútijegy-kezelő, sikkasztó vagy operaénekes, csak annyira örült, mint ablakos tót a hanyattnesésnek. (Bocsánat: mint üvegező kisiparos szlovák polgártárs az üzemi balesetnek.)