De a megpróbáltatás ezzel korántsem ért véget. Már sújtott is le a következő számonkérés:
– Megpróbáltuk mi valaha megérteni a külföld értetlenségét?
Megint csak nem maradt más, mint köntösszaggatás és hamuszórás. Nem – zokogta egy emberként a tömeg –, valóban nem ismerünk egyetlen alföldi kubikost, székely favágót, szepességi cipészt vagy őrségi őrmestert sem, aki próbálta volna megérteni a külföld értetlenségét, szemben a móc egyetemi tanárokkal, rác akadémikusokkal és felvidéki üvegező kisiparosokkal.
TGM kérlelhetetlen tekintettel révedt a távolba, és hallgatott. De csak azért, hogy utána annál hatásosabban adja meg a bugris csürhének a kegyelemdöfést:
– Miért nem olvasunk?
A zsíros ázsiai csorda felnyögött a kíméletlen leleplezés súlya alatt. Há’ ha ecce’ nem tudunk! – bömbölte egy kunfajta, nagy szemű legény, kínzottja sok-sok méla vágynak, kivéve az olvasásét. A többiek meg csak apatikusan hallgatták a retorikai zárszót:
– Az egykori kegyes hazugságok – amelyekre még rosszul is emlékeznek – sziklaszilárd ténybeliséggé tömörülnek, s a hajdani gondolatokra kimondatott a damnatio memoriæ. Amit elhallgattak egykoron, továbbra is néma marad. Nemzeti emlékezetről trilláznak az amnéziások.
Ne beszéljünk Trianonról, mert nem tudjuk, miről beszélünk!
A nyápic diák ekkor feleszmélt, és párás szemmel, reszkető kezét felemelve szót kért. TGM kegyesen intett, hogy rajta. Mire a szánalomra méltó kis intellektuális mitugrász ezt rebegte a szédítő magasságban trónoló szónok felé:
– Könyörgünk, drága mindentudó úr, miről beszéljünk hát akkor mi, magyarok?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!