Hazánk sikeresen fordított meg már lejátszottnak hitt meccseket

Mi a valódi célja a világszerte terjedő BLM-mozgalomnak? Magyarország miért tudott eddig ellenállni e világáramlatoknak? E kérdésekről, Közép-Európa és Brüsszel viszonyáról, illetve a konzervatív internacionalizmusról is beszélt Molnár Attila Károly eszmetörténész a Mandinernek.

A képen: Molnár Attila Károly Forrás: mandiner.hu

– Szobrok dőlnek nyugaton, cenzúráról és kultúrharcról cikkeznek, recsegni-ropogni látszik a nyugati liberális demokrácia. Milyen szellemi folyamatok vannak az események mögött?

– Rövidtávon, az a gyanúm, az események összefüggésben vannak az idei amerikai elnökválasztással. A vírus előtt elég jól állt Trump a felmérések szerint, és az Egyesült Államok az elmúlt évtizedekben kifejlesztette a destabilizáció technikáit és rengeteg szakértőt is a művelethez. Azonban az események átterjedtek Európára is, bár sokkal korlátozottabban. Tehát Trumptól függetlenül is „helyzet van”. Nincs nagy sportértéke Fukuyamát cikizni, hogy előre ivott a medve bőrére, de látszik, hogy a liberális demokrácia és jóléti állam, kiegészítve a multikultival, az elmúlt 25 évben nagy tömegben gyártja az elégedetleneket. Elégedetlenség valamilyen mértékben mindig volt, a kielégületlenség a conditio humana része, csak a modernkori utópiák remélik és ígérik, hogy meg lehet szabadulni tőle. Azonban a társadalmi intézmények kezelni tudták szép szóval, ígéretekkel, segítséggel; a vallás, az egyház, a család, a morális parancsok segítettek elfogadni a kielégületlenséget, együtt élni a frusztrációval. A modernek és posztmodernek azt ígérték, hogy felszámolják a frusztrációkat, mindenki lelki és anyagi elégedettségben él majd, ebből következően a hagyományosan megbékítő intézményekre, amiket említettem, nincs szükség. Sőt, ezek az intézmények a legmélyebb kielégületlenségek forrásai.

– Hová lehet elhelyezni ideológiai síkon a Black Lives Mattert?

– A fent elmondott világnézeti katyvasz – és mivel posztmoderneknek nevezik magukat, számukra ez dicsérő jelző – bizonyos értelemben ’68 továbbélése. A posztmodern nem ’68-as ideológia, de alapvető habitusa – az egyén felszabadítása mindenféle fegyelem vagy korlátozás alól – intézmény- és tekintélyellenesség, államellenesség, demokrácia nevében elkövetett lázadás a létező képviseleti demokrácia ellen, ’68-ra nyúlik vissza. Van a mostani mozgalmakban – metoo, BLM, LMBTQ+ stb. – egy nagy adag purizmus is, ami a puritánoknak, jakobinusoknak, bolsevikoknak is a sajátja volt, és ilyen vallási mozgalmakkal tele az európai történelem. Most nem keresztény retorikával, hanem erkölcsivel-politikaival jelent meg, és nem szerzetesek, hanem egyetemi oktatók állnak az élén. E gondolkodás egyik fontos forrása a szocializmus válsága is. Ugyanis 1989 után a kutya sem akart szocializmust, Horn Gyuláék is csak a szocik uralmát akarták, de azt a csóró diktatúrát már sem ők, sem a szavazóik nem vágyták. Senki sem vágyott a gurigás WC-papír hiányának korába vissza. A sztálinizmustól már 1956 után elfordult baloldal a kilencvenes években benne is volt a levesben, a zászlóját maga a zászlóvivő dobta el. Megbukott a „nagyszerű kísérlet”, és senki sem tudta a baloldalon: hogyan tovább. De az established baloldalon igény volt valami mozgalomra, aminek nevében és ígéreteire hivatkozva lehet a társadalom feletti uralmat igényelni. Lassan kialakult a szocializmus helyett az új baloldali eszmény, amit „radikális demokráciának” neveztek, és pl. Habermas szerint ez lesz az új szocializmus. Zászló, ami mozgósít, és nincs lejáratva. Az LMBTQ+ és BLM-mozgalmak mind az egyenlőség nevében akarnak uralkodni felettünk, hogy a lehető legkisebb, már szabad szemmel sem látható különbségeket is felszámolják – kivéve a nagyvállalati kapitalizmust.

Molnár Attila Károly
Fotó: Mandiner.hu

– Inspirációként tekintenek-e a nyugati konzervatívok a magyar jobboldalra?

– Azt mondanám, bátorításként. A brüsszeli támadások oka elsősorban a jelenlegi európai kulturkampf, amibe nemcsak beléptünk, de eddig sikeres is a magyar jobboldal. A progresszívok képe szerint a jobboldal akadékoskodhat, néha nyerhet választást, de a világ halad, és előbb-utóbb a progresszívoknak lesz igazuk. Erre jött Magyarország és Lengyelország, sikeresen fordított meg már lejátszottnak hit meccseket. Ennek lett például a szimbóluma Lengyelországban a genderügy, a család meghatározása és hasonlók. Mivel mindez a gazdaság működésével társult, az a korábbi mondás, miszerint a „modernizáció egy csomag”, és aki a jólétet akarja, annak el kell fogadni egy sor kulturális-erkölcsi-társadalmi változást is, nem igaz. Ázsiában már 30-40 éve kiderült hogy ez nem igaz, de most mintha Európa szívében is kiderülni látszana.

– Milyen eltérések vannak a nyugati konzervativizmus és a magyar konzervativizmus között?

– Fegyvertartás kérdésében például biztosan mást gondolnak az amerikai republikánusok. Van ugyan valamiféle konzervatív internacionálé – aminek a legutóbbi találkozója egészen titkosan zajlott egy nyugati országban, mivel tartottak az antifák balhéjától, és ez elképzelhetetlen lett volna a lengyeleknél vagy nálunk –, de mivel a konzervatívok jellemzően az ellenfélben értenek egyet, és különben is a történelem szerelmesei, a bölcs partikularizmus hívei, ezért nagyon sok változat van, és végtelen számú különbség köztük. Az eltérő történelem miatt, mondjuk, másképpen látjuk az első és a második világháborút mi, magyarok és a lengyelek, más a viszonyunk Ukrajnához, és számtalan eltérést lehetne még sorolni. A konzervatív régóta nem a status quo védelmezőjét jelenti, és a konzervatív gondolkodás és politika abban a két országban a legerősebb ma Közép-Európában, amelyiknek – a cseheket leszámítva – van ezeréves politikai hagyománya, és elsőként fordult szembe a szovjetekkel és a szocializmussal, Lengyelországban és Magyarországon. Nyilván eltérés a Nyugattól, hogy nálunk nincs multikulti, az egyetemi baloldal erős, de a kultúrmarxizmus még nem az – bár erősödik itt is rohamléptekkel. A bevándorlás nem gond Közép-Európában, és talán védettebbek vagyunk a baloldali utópiákkal szemben. Közép-Európában a hiperindividualizmus még kevésbé verte szét a köznapi életben működő normákat. De az is igaz, hogy a konzervatívoknál van egy erős angol-amerikai hegemónia a gondolkodás terén, hiszen az USA és az UK az a két ország, ahol a konzervatívok – legalábbis politikailag – sikeresek tudtak lenni a háború után. Esetleg még szembe is fordultak a progresszívekkel, mint Thatcher vagy Reagan, vagy a kulturkampf esetében.

A teljes tartalom IDE kattintva érhető el.