Nemzeti gyásznap – 1956. november 4.

A szovjetek nem engedhették el a gyeplőt, mert azonnal kiderült volna: a szocializmus megreformálhatatlan.

1956, Budapest, VIII. kerület Fotó: Fortepan/Gödér Hajnal

1956. november 4-én a kommunizmus az igazi arcát mutatta meg. Nem volt „megtévesztett dolgozó” az utcán, ahogy nem volt „hiba” az eszme megvalósításában sem. A kommunista ideológia élet- és emberellenes, a humanizmushoz és a világjobbító eszmékhez semmi köze nincs, vagyis az, ami megvalósult, az egyetlen lehetséges változat volt. Ez az, amit a magyar nemzet ösztönösen megérzett és átlátott, és ami az utcára vitte az embereket 1956 őszén. És ez az, amiért a bukás kódolva volt. A szovjetek nem engedhették el a gyeplőt, mert azonnal kiderült volna: a szocializmus megreformálhatatlan. Ha a szovjetek kivonulnak, nem a Nagy Imre-féle reformtörekvések irányába mozdult volna a népakarat, nem korlátozott parlamentarizmus valósult volna meg a kommunisták primátusával, hanem szabad választások kiírása után a demokratikus és polgári pártok elsöprő győzelme következett volna. Ha ez megtörténik, a kommunizmus lelepleződik, a példa precedens értékűvé válik, és a szélsőbaloldali ideológia elveszti a talajt a lába alól. Mivel Nagy Imre nem tudta magához ragadni a kezdeményezést és „konszolidálni” a helyzetet, így szovjet szempontból egyetlen megoldás maradt: a fegyveres beavatkozás.

A nemzet úgy hitte október 28-a után, hogy a forradalom győzött, de valójában a szovjetek már készültek a végső ütközetre. Kiszemelték a „protektorátus” új vezetőjét, Kádár Jánost, akit Moszkvába szállítottak egyeztetésre. Amikor Nagy Imre október 31-én bejelentette, hogy megkezdi a tárgyalásokat a Varsói Szerződésből való kilépésről, a katonai intervenció már eldöntött kérdés volt. November elején újabb csapatok érkeztek az országba, és az inváziót irányító Konyev marsall november 3-án parancsot adott a nagyobb városok körülzárására. Napközben a Parlamentben egyeztettek a magyar kormánnyal, amit este Tökölön kívántak folytatni. A kormánydelegáció Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetésével indult az előkészített kelepce felé, ugyanis a KGB egységei várták a küldöttséget a szovjet katonai bázison. Az intervenció megindítása előtt lefejezték a honvédelem vezérkarát. Vasárnap este a magyar nép azzal a hittel hajtotta álomra a fejét, hogy másnap reggel újraindul az élet, megkezdődik a munka, az építkezés. De kora hajnalban lánctalpak rengették meg a házfalakat, ágyúk dübörgése ébresztette a budapesti embereket: a Forgószél hadművelet keretében idegen hadsereg rohanta le az országot. Tizenegy évvel a második világégés után újra háború dúlt a főváros utcáin.

Hajnali öt óra húsz perckor Nagy Imre drámai szózata adta hírül az ország népének és a világ közvéleményének, hogy a szovjet haderő támadást indított a törvényes hatalom ellen. „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” – szólt a megtévesztő üzenet, amely erőt adott az elkeseredett és reménytelen küzdelemhez. Valójában a kormány tagjai közül csak Bibó István maradt a helyén, Nagy Imre és miniszterei a jugoszláv követségen kerestek menedéket. A szovjetek néhány óra alatt elfoglalták a stratégiai épületeket, a közlekedési csomópontokat, de a fegyveres ellenállást napokig nem tudták felszámolni. A magyar felkelők, a pesti srácok és a budai vagányok elszántan küzdöttek, bízva abban, hogy nyugatról felmentő sereg érkezik. De magukra maradtak, és november 11-e után elült a fegyverzaj.

Budapest, VIII. kerület, 1956
Fotó: Fortepan/Gödér Hajnal

A megtorlás azonnal megkezdődött: a harcok okozta pusztítás Budapesten az 1944/45-öshöz volt mérhető, vagyis az ellenséges tankok indokolatlan rombolást végeztek. A szovjetek kezdték meg az első letartóztatásokat is, miközben az állambiztonságot villámsebességgel élesztették újra az egykori ávós állományból. Kádár még tett egy kísérletet a társadalmi kiegyezésre, de közben már fogalmazták a megtorlás jogi keretrendszerét. Statáriális ítélkezést vezettek be, a halálos ítéletek kiszabhatóságának és végrehajthatóságának korhatárát leszállították 16 évre. Rögtönítélő bíróságokat állítottak fel, ahol a bűnösökre csak egyetlen büntetést várhatott: halál. Felélesztették az 1953-ban Nagy Imre által megszüntetett internálás intézményét közbiztonsági őrizet néven, és december elejétől újra dördültek sortüzek békés és fegyvertelen tüntetőkre szerte az országban, számos halálos áldozatot szedve.

A magyar nép döbbenetes erőről tett tanúbizonyságot, hiszen még akkor is kitartott a szabadságharca mellett, amikor a fegyveres túlerő már felszámolt minden katonai ellenállást. Sztrájkokat és tüntetéseket szerveztek, az alulról kezdeményezett, demokratikus önkormányzatiságot jelentő munkástanácsok nem engedtek az ’56-ból. Kádár hiába próbált megegyezni a munkások képviselőivel, kettős hatalom alakult ki. Az egyik oldalon a munkástanácsok és nemzeti bizottmányok mögött felsorakozott nemzet állt, a másikon pedig a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány, amely mögül csak a forradalom, a munkásság és a parasztság – vagyis a legitimáció – hiányzott. A proletárság „saját diktatúrája” ellen fordult, és ez megbocsáthatatlan bűn volt a hatalom szemében, mert a rendszer alapvetését kérdőjelezte meg. Kádárnak nem maradt más lehetősége, mint brutális eszközökhöz folyamodni. Az elkövetkező évek a bosszúról, a kegyetlen megtorlásról szóltak, a sztálini terror visszatért.

Nem tudjuk, pontosan hány embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, de háromszáz körül lehet a számuk. Tízezrek kerültek börtönökbe és internálótáborokba, kétszázezren menekültek Nyugatra, és százezrek viseltek valamilyen joghátrányt az elkövetkező évtizedekben pusztán azért, mert ők vagy szüleik ki mertek állni szabadság mellett. Sokszor hasonlítják össze a megtorlás mértékét az 1848/49 utáni rémuralommal, de azt hiszem, nem lehet e kettő között párhuzamot vonni. Nemcsak a méretekben mutatkozik megdöbbentő különbség, hanem a kivitelezésben is. 1849 után egy idegen elnyomó hatalom állt bosszút egy leigázott népen. 1956 után nem kellettek a megszállók ahhoz, hogy a hatalom végrehajtsa a leszámolást: Kádár János és párttársai önnön kezükkel támadtak saját népükre. De mindez nem volt elég, ördögi tervük a szabadságharcnak és hőseinek besározásában csúcsosodott ki. A forradalmárok többsége nem politikai vétkekért, hanem köztörvényes bűncselekmények miatt került bíróság elé, ezzel nemcsak a későbbi közkegyelmi rendelet jelentősége tompult, hanem majdnem sikerült elvenniük a nemzettől az emlékezés erejét. Hiszen minél kevesebb a hős és a mártír, annál nehezebb a forradalmi emlékezet életben tartása. Kiálltuk a próbát, és életben tartottuk ’56 szellemiségét, de egy nagy feladat még előttünk áll: nevet és arcot kell adnunk hőseinknek, úgy kell ismernünk őket, ahogy a márciusi ifjakat, vagy Bem apót és Gábor Áront ismerjük, mert csak így őrizhetjük emléküket és állíthatunk példát a gyermekeink elé.

A szerző a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa.

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.