Kivégzésükre váró magyarok között

Hatodik éve, 2015 óta a Délvidéken minden majdányi, rábéi, oroszlámosi magyar azzal ébred, hogy az iszonyat igenis fokozható. Pokoli időszak van a szerb–magyar–román hármashatár környékén élők mögött. Ha a kilátástalanságnak lenne fokmérője, a bánság északkeleti csücskében az elviselhetetlenség tartományába lendülne ki a mutatója. A megoldás pedig távolabbinak tűnik, mint valaha. A migránsok újabb inváziója Afganisztánból úton van a magyarlakta falvak felé.

20200215 Szerbia Rábé Migránsok, migráció. Képen: menekültek nézik Magyarországot Fotó: Török János TJ Délmagyarország DM Fotó: Török János

„Európa reménységei”

Egy vályogtéglás sarki házon magyar és szerb nyelvű tábla: a falu főutcája Petőfi Sándorról kapta a nevét. A boldogabb érában ezt az utcát „svájci sornak” hívták a környékbeliek, utalva az alpesi ország hallomásból ismert pedantériájára, szépségére. Nyomokban még most is föllelhetőek a parasztbarokk stukkók, a kapubélletek és homlokzatok sárral tapasztott díszítő elemei, de a házak már nem a dicső múlt gazdagságát, hanem a nyomor, az enyészet szomorú képeit láttatják. Az egy emberöltővel ezelőtt is karban tartott, bemeszelt falú, felsöpört udvarú gazdaházak zömébe ugyanis beköltöztek „Európa reménységei”.

 Ahol megjelentek, pusztulást, rombolást, emberi ésszel felfoghatatlan mértékű szemetet és rendetlenséget hagytak maguk mögött. Nyomukban csak a káosz maradt. 

A szerb hatóságok – talán valamiféle európai megfelelés kényszere miatt – nem mertek vagy nem akartak megálljt parancsolni a fokról fokra eldurvuló helyzetnek. Évek alatt a helyi lakosok napról napra egyre világosabban láthatták, mert kénytelenek voltak szembesülni a ténnyel: sem a szerb hatalomtól, sem a szerb rendvédelmi szervektől nem kapnak – mert valamiért nem kaphatnak – segítséget. A déli országhatárokon pedig dokumentumok nélkül átözönlők tíz- és százezrei úgy érkeztek meg a határ mentén lakó észak-bánáti magyarok falvaiba, mint akiknek jussuk van ott lenni. A létszámukban felduzzadt jövevények, amint erejük nyilvánvalóvá vált, már nem kértek, hanem elvettek. Előbb a parlagon heverő gazdasági épületeket vették birtokba: korábbi tejcsarnokokban, gépházakban, a tönkrement szövetkezet magtáraiban húzódtak meg. Ám hamarosan már a falubeliek házait is feltörték, mert azt látták, számbeli fölényük és valami kiváltságos, törvények fölötti státusuk ezt lehetővé teszi. 

Ahová korábban a falvak népe a fűre sem lépett, oda hevertek hűsölni. Ahol a helybéliek halkabbra vették a szót: a templom előtt immáron tömegverekedések vannak. Semmi sem szent. Sem a közösségi, sem a magántulajdon.

 A feltört parasztházakban az illegális migránsok az ajtókat-ablakokat tokostól eltüzelték. Rábén és másutt is házakat, alsóépületeket gyújtottak fel. Bosszúból vagy netán szórakozásból? Ember nem fogja megmondani. Csak az üszkös romok hirdetik: nagyjából ez a jövő, ez vár mindenkire, aki föltartott kézzel fogadja a hívatlan jövevényeket.

A végek vége

Majdány haldoklik. – Ez a falu kivégzésére vár – mondja az idősödő beszélgetőtársunk, majd biciklijét a poros dűlőúton tolva otthagy bennünket. Az említett „svájci sorra” fordulunk. Betekintve egy málló vakolatú küblis kis ház ablakán mellbe vágó kép fogad: az utcára néző egykori tisztaszoba padlóján leírhatatlan a szennytenger. 

Sörös- és konzervdobozok, cigarettacsikkek, fölismerhetetlen színű koszos ruhák hevernek szanaszét. Kupacokban a nem is leplezett nemtörődömség. És bűz mindenfelé. 

Olyan ordas szagok keringenek, amelyekhez hasonlót csak elhanyagolt szeméttelepen érezni. A sarokban félig elégett hálózsák maradványai. A legszívszorítóbb mégis a kemence látványa. A magyar hagyomány szerint a ház központi eleme a mindenkori tűzhely, amiben az életet adó kenyér is megsült, ami nemzedékeknek adott oltalmazó meleget. A tapasztott házi szentély most tátongó, gonosz lyukkal a hasán az emberi ostobaság néma mementója. A házba betolakodók lustaságból vagy tudatlanságból nem a kemence kívülre eső száján át gyújtottak tüzet, hanem akkurátusan szétverték az elejét. Tehették, nem az ő verítékük csorgott, amikor szorgos kezek szalmatörekes sárból és hódfarkú cserepekből összesimogatták a búbost.

A szomszéd ház előtti fa hűsében pár sötét képű fiatal férfi mobiltelefonozik. Odébb egyik társuk hangosan valami közel-keleti hangzású zenét hallgat. A kántálás hangja, az idegen melódia nyekergése olyan idegen a dél-alföldi falu utcáján, mint az az afrikai suhanc, aki a település egyetlen kisboltjából kifordulva éppen egy márkás cigarettára gyújt, mellé pedig egy méregdrága energiaital dobozát szisszenti. A bolt előtt kispadok, asztalkák. Vegyes társaság képe fogad. Az ájult nyári melegben két helybéli, egy öregebb férfi és egy fiatalabb magyar a sörüket kortyolják. Mellettük vagy féltucatnyi sötét bőrű fiatalember. 

– Nem keverednek egymással, nem szeretik egymást – mondja János bácsi, 

s csak a fejét billenti előbb az afrikai majd a kreol bőrű társaság felé. János azon kevesek egyike, aki a faluban maradt az idegenek inváziója után is. Évek alatt kiismerte őket, dörmögi szinte csak magának. A parányi boltba csak egyesével szabad belépniük, mert hamar rájöttek a helyiek, hogy a jövevények gátlás nélkül lopnak. Nem csak a pocokról veszik el az árut. A villanydrótokon számolatlanul lógnak az árulkodó jelek, az áramot is ingyen szeretik használni. János bácsi szerint hiába szállnak ki heti rendszerességgel a helyi áramelosztó emberei. Ahogy a szakemberek elmennek, egy óra múlva a bevándorlók ügyesebbjei már újfent rácsatlakoznak az utcai vezetékekre.

UNICEF-segély az orrban

– Az még hagyján, hogy lopják az áramot – mordul János. A nagyobb gond, hogy a falu életét megkeserítő fiatal arab és afrikai férfiak zöme napi szinten erős alkoholos befolyás alatt van, vagyis ne szépítsük: isznak. Mindenfélét és minden alkalommal. És ha ez sem lenne elég a cirkuszhoz, a drogozás is mindennapos tényezővé vált. Megnyúlt arcomat látva János bácsi elmondja, hogy

 a migránsok a heti rendszerességgel segélyeket hozó UNICEF batyuiból legelőször a gyógyszeres csomagokon verekednek össze. Aztán a tablettákat porrá törik, és az orrukon fölszippantva vagy a jóég tudja, még milyen módszerekkel kábítják magukat. 

Olyankor még a muszájból ide látogató szerb rendőr járőrök is sebességbe rakják a kocsijukat és iszkolnak a faluból. Rendszeresek a fegyveres leszámolások. Szurkálják egymást, bicskáznak. A minap fényes nappal egy bozótvágó kés is előkerült. Hogy min megy a vita? A pénzen. Abban minden korábbi és mostani beszélgetőtársunk megegyezett: hatalmas biznisz van az illegális emberáradatban. 

János bácsi szerint a falutól pár száz méterre kezdődő Romániába négyezer euróért visznek át akárkit az embercsempészek. Hogy onnét miként jutnak tovább a határkerítést megkerülve Magyarországra, az megint egy jó kérdés. Többféle módszer létezik. A legegyszerűbb: két helyi román mellé beül az autóba egy vagy két migráns, akiket feltűnés nélkül megpróbálnak átjuttatni hazánkba. Valahogy megoldják, mondja János, mert az utóbbi időben látványosan megcsappant a létszámuk. Jórészük eltűnt a faluból, ami nem lenne baj. De a helyi magyarok, akik ismerik a dörgést, már elkezdtek aggódni. Alighanem oka van annak, hogy ilyen rejtélyes módon megfogyott az életüket megkeserítők száma.

Újabb vihar előtt

Észak-Bánát magyarjainál senki sem látja reálisabban a holnapot. A most lecseréltek helyett valahol már készülődik egy újabb, ettől jóval nagyobb jövevényhullám. 

Hamarosan afganisztániak ezrei követelik majd a belépést Európába, valahol Kübekháza és Rábé környékén. 

És majd megint mindenki jól jár: az európai „humanisták”, a szerb taxisok, a román embercsempészek meg a migrációs válságot elindítók – mindannyian. A vesztesek meg, ahogy a múltban, úgy most is: ugyanazok lesznek. Nem költői és nem kérdés, kikről van szó.