időjárás 17°C Csaba 2022. július 6.
logo
„Ha káosz van körülöttünk, tegyük a Jóistent a középpontba, és minden a helyére kerül!”

A szovjet hatalom megtorlásai sem tántorították el az Úr szolgálatától

Borsodi Attila
2021.09.07. 06:22 2021.09.07. 10:40
A szovjet hatalom megtorlásai sem tántorították el az Úr szolgálatától

Egyeseket el lehet rettenteni az általuk kitűzött céltól, mások éppen akkor jelentkeznek egy-egy veszélyes feladatra, amikor minden józan érv ellene szól. A kárpátaljai Szabó Konstantin a szovjet időkben, elképesztő üldöztetések közepette vállalt papi hivatást az illegalitásban működő görögkatolikus egyházban. Az atya, aki az eucharisztikus kongresszuson is tanúságot tett hitéről, a családjával történt borzalmak ellenére mindenért hálás az Úrnak.

– Mindkét szülői ágon papcsaládból származik, de ez a Szovjetunióban, 1945 után nem könnyebbséget, hanem iszonyú megpróbáltatásokat jelentett. E miatt az örökség miatt vagy sokkal inkább ennek ellenére vállalta később a papi hivatást?

– Ehhez a Jóisten gondviselése kellett, ezt emberi ésszel megmagyarázni nem lehet. Apai ágon tizenhárman voltunk unokák, és egyedül én lettem pap, pedig heten voltunk fiúk. Lehet, hogy azért kaptam ezt a kegyelmet, mert folytatni kellett, amit a felmenőim elkezdtek. Hat olyan rokonom volt, akik szovjet lágerben voltak. Közülük az első helyre édesapám unokatestvérét, Orosz Péter titokban felszentelt görögkatolikus püspököt tenném, őt egy milicista agyonlőtte az utcán. Nagyapám, édesapám, Romzsa Nesztor, Orosz Péter testvére és Lekovics Miklós is megjárta a lágereket. 

A lágereket megjárt 127 kárpátaljai hitvalló közül így hat a rokonom volt.

Az édesanyám révén hasonló a hátterem, hiszen ő paplány, papfeleség és papédesanya volt, és Lekovics Miklós anyai ági rokonom volt. Nemcsak hitvallók, hanem hithűek is voltak a felmenőim között, összesen öten, ők megúszták a megtorlásokat. Hogy kiből lett hitvalló és kiből hithű, erre nem nagyon volt magyarázat. Sokszor ugyanazért az egyik embert elvitték, a másikat nem.

– Ha valaki ennek a borzalomnak a töredékét átéli, annak könnyen meginoghat az Úrba vetett hite. Hogyan tudta megőrizni a hitét az elképesztő hitetlenségben?

– Ha valakit ennyi papcsalád vesz körül, annak nincs olyan nehéz dolga. Nekünk még a nyaralásunk is abból állt, hogy ha elmentünk Rahóra, akkor nagybátyám reggel misézett, én pedig ministráltam. Mindezt titokban, befüggönyözött ablakok mellett tettük. A hit kérdése nem volt olyan nagy probléma. Van azonban egy élményem hatodikos-hetedikes koromból, amikor meglátogatott egy osztálytársam, és meglátta édesapám zsolozsmáskönyvét és a Szentírást. Megkérdezte, hogy azok mik. Megmondtam, hogy édesapám azokból imádkozik. Az osztálytársam jelezte ezt az osztályfőnöknek, ő pedig kiállított a többiek elé, és azt mondta, hogy egy becsületes úttörő ilyen könyveket nem olvas. Otthon szepegve számoltam be a történtekről, és megkérdeztem, hogy hol az igazság. Nem volt könnyű a helyzet, mert tiszteltük a tanárokat, de szerettük a szüleinket. Otthon annyi instrukciót kaptam édesapámtól, hogy az iskolában legyünk csendben. Így

 az iskola tudást adott, a szüleink pedig neveltek, főleg a hitre.

– Hogyan élhette, gyakorolhatta valaki akkoriban a hitét görögkatolikusként a Szovjetunióban, Kárpátalján?

– A görögkatolikus hívek egy része elment az ortodox egyházba, részben azért, mert a hívekben általában van egy templomszeretet. Voltak olyanok is, akik az ortodox templomba jártak ugyan misére, de gyónni és áldozni a római katolikus templomba mentek. 

Mi, görögkatolikusok pedig szombat esténként otthon, titokban tartottunk liturgiákat, kisebb létszámú csoportokban. Fel lehetett készülni az elsőáldozásra és a házasságra, a temetéssel voltak nehézségek.

 A mi szertartásainkat mindig este végeztük el, a római katolikus pap pedig, aki hivatalosan dolgozhatott, másnap, nappal temetett.

– Mikor döntötte el, hogy a hihetetlen megpróbáltatások ellenére pap lesz?

– Még iskolás voltam, amikor lélekben igent mondtam az Úr hívására. Én 1958-ban születtem, az édesapám 1972-ben halt meg, a rákövetkező évben pedig az édesanyám egy nagyon komoly műtéten esett át. Egy évvel később érettségiztem, és akkor közöltem az édesanyámmal, hogy pap leszek. Hiba volt, mert ezzel nagyon felzaklattam. Az ügyemet Konstantin nagybátyám vette a kezébe, ő apám helyett apám volt. Rigába akartam menni nyilvános teológia szemináriumba, de errőllebeszélt, mondván, komoly retorziókkal járna. Ezzel a tervemmel így akkor felhagytam, és csak később kezdtem el a teológiát.

– Amikor leérettségizett, utána két évet szolgált sorkatonaként a szovjet hadseregben. Hogy bírta ki Isten elhívottjaként egyenruhában, fegyverrel a kezében?

– Valóban szolgáltam a hadseregben, védtem a nagy szovjet hazát, a Varsói Szerződést.

Mellesleg Veszprém közelében, Kab-hegyen szolgáltam. Tolmács voltam, nagyon szép két évet töltöttem Magyarországon, nem volt okom a panaszra. A Jóisten ebben is megóvott engem, a nehéz dolgokat nem kellett megtapasztalnom. Nagyon sokat utaztam a Dunántúlon, mint tolmács éjjel-nappal készen kellett állnom a feladatra. Annyit nyertem a katonai szolgálattal, hogy sokat gazdagodott a magyar-, de főleg az orosztudásom.

– Mikor kezdte és hogyan folytatta a teológiai tanulmányait?

– Huszonnégy évesen, 1982-ben Ortutay Elemér görögkatolikus teológiai tanárnál kezdtem el a tanulmányaimat. Heti egyszer-kétszer mentem hozzá, általában hétvégén, olykor hétköznap is. Voltak házi feladatok, sokat fordítottam az órákon, mert én tudtam ukránul, és neki közben lettek szláv tanítványai is. Minden jegyzetét lefordítottam, sokszor az volt a vizsga. Szigorú volt velem, volt olyan, hogy nem volt elégedett, és háromszor is visszazavart. Azt mondta, hogy nála csak a tökéletes tudás megfelelő.

– A papcsaládokat a diktatúra évtizedeiben az állambiztonsági szervek szoros megfigyelés alatt tartották. Figyelték önöket is?

– Hogyne, tudok konkrét példát is mondani rá. Édesapám legkisebb húga, a hála Istennek ma is élő keresztanyám orvosnak akart tanulni. Négyszer felvételizett az Ungvári Egyetem orvosi karára, mindannyiszor sikertelenül. Utoljára egy jobb érzésű tanár megsúgta neki, hogy ha kérvényezi, bárhová felveszik, de az orvosira nem. Nagyon sok hasonló példát mondhatnék.

– Ortutay Elemérhez is titokban járt?

– Természetesen, de csak akkor kerültünk szorult helyzetbe, amikor házkutatást tartottak Ortutay Elemérnél. A tanárom ezt nagyon nehezen élte át, mert akkor mér megjelent a Nyugati kódex, és Ortutay Elemér azokat a részeket, amelyek minket, görögkatolikusokat is érintettek, lefordította latinról magyarra. Ezeket a hatóság emberei mind elvitték, csakúgy, mint az általam ukránra lefordított jegyzeteket. A házkutatás hat órán át tartott, és még a mosdóba is csak engedéllyel lehetett kimenni. Volt még egy érdekes jelenet, amikor az egyik rendőr megtalálta az egyik papi öltözéket, amiben Ortutay Elemér misézett. A nyomozó diadalittasan mondta, hogy na, most már maga nem pap. Ortutay Elemér erre elővett egy másik papi öltözéket egy fiókból, és odaadta a rendőrnek. Azt mondta neki: 

»Figyeljen ide! Maga mind a két öltözéket felveheti, akkor sem lesz pap, én pedig ezek nélkül is az maradok«” A rendőr bosszúsan félredobta a ruhát és elment.

A házkutatás ennek ellenére nagy hatással volt rám, mert utána, az első alkalommal vettem egy csokor virágot és doboz bonbont, mintha vendégségbe, köszönteni mennék. Később, azt óvatosság kedvéért, olyan is előfordult, hogy Ortutay Elemér jött hozzám.

– Vagyis ön is csak a legnagyobb titokban folytathatta tanulmányait. Ki tudott arról, hogy apja és nagybátyja nyomdokaiba lép?

– Csak a feleségem. Neki már akkor, amikor udvaroltam, elmondtam, hogy van egy tervem, egy titkom, de a részletekről akkor még nem beszéltem neki. Csak évekkel később, amikor Ortutay Elemér elvállalta a tanításomat, árultam el a feleségemnek, hogy papnak tanulok. Megkérdezte, miért akarom ezt, hiszen minden tiltott. Azt válaszoltam neki, hogy meg akarom szerezni a tudást. Valóban óriási tudásszomjam volt, Ortutay Elemér ezért is szeretett velem foglalkozni. Olyan voltam, mint egy kiszáradt szivacs, ami befogadja a nedvességet. Az édesanyám csak a szentelésnél tudta meg, hogy pap leszek. Ő is csak azért, mert a feleségem a szentelés idejére a biztonság kedvéért két hétre turistaútra ment Csehszlovákiába és az NDK-ba. S amíg a feleségem nem volt otthon, az édesanyám vigyázott a gyerekekre. A szentelés időpontjáról biztonsági okokból senkinek nem szóltunk.

– Soha nem inogott meg a papságra való felkészülés alatt?

– De igen, de a tanárom azt sulykolta belém, hogy nincs problémamentes élet. Azért van probléma, mert meg kell oldani. Megoldani a problémát azt jelenti, hogy felgyűröm az ingem ujját és elkezdek cselekedni. 

Ma a házasságok egy része is azért megy tönkre, mert a párok nem vállalják a felelősséget és nem akarják megoldani a problémát.

Amikor jegyesoktatást tartok, meg szoktam kérdezni a házasulandó fiataloktól, hogy összevesztek-e már, de úgy becsületesen? Bosszús vagyok, amikor nemmel válaszolnak, mert ez azt jelenti, hogy még nem állták ki a próbát.

– Miután 1986-ban pappá szentelték, hogyan kezdte működését?

– Természetesen titokban működtem, és otthon miséztem. Később még a nagymamámnál is csak külön engedéllyel tarthattam szertartást.

Jellemző volt az akkori életre és az egyház terveire, hogy Szemedi János püspök azt mondta nekem 1986 júliusában, hogy vigyázzak magamra, mert rám húsz-harminc év múlva lesz szükség, addig én vagyok a tartalék. Szerencsére ebben nem lett igaza, mert néhány év múlva visszatértünk a legalitásba.

– Mikor vállalhatta fel először nyilvánosan, hogy pap?

– Az első alkalomra nagyon emlékszem, még 1989-ből, amikor még csak írogattuk a kérelmeket Mihail Gorbacsovnak. Ma már történelem, hogy az SZKP főtitkára 1989 decemberében ment Rómába, és ott találkozott Szent II. János Pál pápával. Előtte, egyfajta gesztusként, hogy ne menjen üres kézzel, kiadta a legalizációt. Az előző hónapban kaptunk meghívást Máriapócsra, a Mihály-napi búcsúra, ahová elmentünk. Egész végig nagyon izgultam, alig tudtam koncentrálni a szertartásra. Először volt rajtam úgy papi dísz, hogy templomban voltam, előzőleg még otthon is civilben miséztem.

– Hogyan alakult a papi pályája és élete a rendszerváltás óta?

– A következő évben, 1990 májusában és júniusában, Beregszászban és Homokdédán, temetőben miséztem. Utána, ahogy egymás után szereztük vissza a templomokat, egyre könnyebb lett a helyzetünk. Ám az is igaz, hogy 

Szászfalun még 2003-ban is az utcán miséztünk egy éven keresztül, még télen is, akár  –10 Celsius-fokos hidegben is.

 Lábtörlőn álltunk a hóban és villanykörtével világítottunk karácsonykor. Később tizenhárom évet voltam Homokdédán a papi szemináriumban.

– Mit gondol, mi az ön élettörténetének legfőbb üzenete a mai világnak?

– Ahogy évekkel ezelőtt a szeretetről, most az értékekről beszélnek nagyon sokat. Ez a szó is elcsépelt, mára lerágtuk, puszta csont lett. Fontos lenne tisztázni, hogy mi az érték! A mai világban annyi mindenre mondják rá, hogy ez vagy az kell, ez jó vagy éppen szép. 

Kiállnak olyan dolgok mellett, amelyek fabatkát sem érnek, sőt még harcolnak is értük. Azt kell azonban tisztázni, hogy Isten szemében mi számít szépnek, mert ez a lényeg.

Nagyon sok földi dologra van szükségünk, de mindig úgy, hogy a Jóisten legyen a középpontban. Ahogy egy történet szerint egy bölcs szerzetes mondta: ha káosz van körülöttünk, akkor tegyük a Jóistent a középpontba, és minden a helyére kerül. Mi is így éltünk, és a szovjet időkben, a legnehezebb időszakokban is boldogok tudtunk lenni.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.