– A baloldal ideológusai szerint ma már a nemünket is szabadon megválaszthatjuk, nincsenek szabályok. Hol a határ, a genderlobbi egyáltalán elismer-e bármilyen jogi, erkölcsi fensőbbséget, keretet, ami nem a korlátlanságot hangsúlyozza?
– A genderelmélet azt hangsúlyozza, hogy az, hogy valaki férfi vagy nő, pusztán „tanult nemi szerep”, mely a társadalmi elvárásokon alapul, tehát ha ezeket az elvárásokat megváltoztatjuk, akkor a „nemi szerepek” is alakíthatóak – korlátlanul. Nemcsak a két nem között van azonban szerintük „átjárás”, hanem a „nemi szerepek” cseppfolyósak, kombinálhatóak, így lehet valaki „non-bináris agender” vagy „aszexuális genderfluid” is. De már rég nem arról van szó, hogy ezeket a – finoman szólva is – extravagáns elgondolásokat tolerálni kell. Sokkal inkább indoktrinációról beszélhetünk, egy kulturális imperializmusról, amely totális jelleggel rá akarja kényszeríteni ezen krédót valamennyi társadalomra és a társadalom valamennyi tagjára: a férfi vagy női mosdók úgynevezett transzneműek előtti megnyitása, a férfi sportolók női versenyszámokba engedése, a kislányok és kisfiúk „nemi sztereotípiáktól mentes” LMBTstb-érzékenyítése, vagy az, hogy az Európai Parlament egy legutóbbi határozata szerint a férfiak is szülhetnek mind erről szól – az csak a konyakos meggy a habostorta tetején, hogy az Európai Bizottság egy nemrég kiszivárgott belső dokumentuma kötelezővé tenné a gendersemleges újbeszélt az uniós kommunikációban. Ha nem mutatjuk fel a Stopgender! táblát, ha nem jelezzük, hogy elég abból a spiritiszta tolvajnyelvből, amellyel legtermészetesebbnek gondolt fogalmainkból is csúfot űznek, sose fogják abbahagyni, a felszabadítási őrületnek sosem lesz vége, elnyomottnak tételezett társadalmi csoportot mindig fognak tudni találni.
– De mégis mikor történt szakadás, hogyan lett Európa a társadalmi nemek szempontjából ennyire „elfogadó”?
– A genderideológia esetében „csak” a totalitarianizmus egy új formájáról van szó, a totális ideológiáknak pedig ismertetőjegyük, hogy nem egy-, hanem többfrontos támadást indítanak a fennálló társadalmi renddel szemben. Most is ez a hibrid ideológiai háború zajlik az „Isten, haza, család” hármas egysége ellen: először aláaknázták a nyugati civilizáció zsidó–keresztyén kulturális talapzatát, utána a kevert társadalmak kialakítása, a mesterségesen alakított migráció révén nekiláttak a nemzetek és az állami szuverenitás lebontásához, most pedig a család, illetve az annak alapját jelentő férfi-női kapcsolat viszonylagossá tétele van soron, mellyel fellazítják a gyermekek szocializációjának elsődleges terepét. Mindez persze nem ma kezdődött, elég ha csak arra gondolunk, hogy a radikális feministák már 60-70 évvel ezelőtt a nők „anya- és feleségszerep” alóli felszabadítását hirdették. Ma a képlet annyiban változott, hogy a felszínen a radikalizmus helyébe trendi külcsín és a profi fogyasztói marketing lépett. De a lényeg nem változott: a természetből fakadó hagyományokból akarják „kigyógyítani” az emberiséget, a diszharmóniát akarják divatosság tenni és az önpusztítás orgiáját az emberi jogok fölényes győzelmeként mutatják be.
– Mindez alapján fennmaradhat-e akár középtávon egy olyan társadalmi modell, ahol az egyének szabadsága szinte korlátlan? Van visszaút, vagy a miniszterelnök szavaival élve „a tubusba nem nyomható már vissza a fogkrém”?
– Amikor a zölddzsihadisták olyanokkal jönnek, hogy vállaljunk kevesebb gyermeket, mert a „nyugati fehér ember” ökológiai lábnyoma a legnagyobb, és ezt úgy lehet csökkenteni, ha kevesebben leszünk, akkor néha én is azt érzem, hogy végleg tort ül az elmebaj. A gond nyilvánvalóan az, hogy Nyugaton az abszurd humor megszűnt létezni és a helyét átvette a politika. És ez a politikai elit nem a családok és a gyermekvállalás támogatásában hisz, hanem a népességfogyást egy, a bevándorlók idehozatalával megoldható technikai malőrként kezeli – és miközben az emberi méltóságról beszélnek, teljes elánnal reklámozzák, állítják be egyféle életmódeszközként az abortuszt. Ránk, konzervatív jobboldaliakra azért mérgesek, azért frusztráltak, mert mi kimondjuk azt, ami az ő valós, ám elleplezett céljuk: hogy egy civilizációs öngyilkosság előkészülete zajlik. És ha az újmarxista liberálisok frusztráltak, az csak egy dolgot jelenthet: hogy jó úton járunk.
– A nyugati világban kíméletlen kultúrharc zajlik, ahol a baloldali, liberális erők elvárják, hogy a keresztény, konzervatív eszmerendszer feltartott kézzel, elveit teljesen feladva jelentéktelenedjen el. Lehet még bármiről tárgyalni, vagy már csak a túlélés lehet a cél, kivárni, hogy önmagába roskadjon a féktelen liberalizmus?
– Szerintem nem tárgyalni kell, nem a kompromisszumoknak van itt az idejük – a nyugati jobbközép centrumpolitizálása mutatja, hogy az a politikai megsemmisüléshez vezet –, hanem a harcnak. Szerintem a bevándorláson alapuló multikulti követendő normaként történő beállítása fegyverletételt, a teremtett nemek megkérdőjelezése önfeladást jelent, a woke-típusú liberális gondolkodás pedig a tébolyt magát. Fel kell tudni mutatni – és szerintem ebben Magyarország mutatja be a legjobb gyakorlatot –, hogy a liberális előjelű demokráciának igenis van alternatívája, hogy lehet olyan, népszuverenitáson alapuló országot építeni, mely nem hódol be a progresszív korszellemnek. Amúgy is: aki a korszellemmel köt házasságot, hamar megözvegyül.
– A gyermekeink esetében nem lehet várni, nincs kompromisszum, ezt a gyermekvédelmi népszavazás is bizonyítja. A referendum – amelyet kedden rendel el az Országgyűlés – ellenzői mibe kapaszkodnak bele?
– Szerintem ők maguk sem tudják, pusztán érzik, hogy a kormány megint egy olyan politikai innovációhoz nyúlt, amire a túloldalon – magyar viszonyok között – nincs adekvát mondás. Az Alapjogokért felmérései szerint is hazánkban a genderideológia elutasítottsága majd háromnegyedes, a gyermekek ettől történő megóvása még magasabb támogatottságot élvez. Itt a ’68-as szexuális forradalom kései örököseinek, luxuspartizánjainak még nem sikerült olyan mértékben „érzékenyíteniük” a társadalmat, mint Nyugaton, ezért is lehet Magyarország a konzervatív ellenforradalom motorja. A migráció kapcsán egyszer már sikerült a népszavazást hullámtörőként használni, miért ne sikerülhetne most is? A receptet Ronald Reagan már régen megadta: mi győzünk, ők veszítenek!
Borítókép: Szánthó Miklós (Fotó: Bach Máté)
