A kezdetektől közösen képzelte el a szolgálatot a Bárdos-Blatt házaspár, akiknek teljesen természetes, hogy ott legyenek jelen, ahol a legnagyobb a szükség. Hasonló falusi gyülekezetekben szocializálódtak, ráadásul mindketten alföldiek, így nem idegen nekik a dél-dunántúli törpefalvak vidéke. Amint Szigetvárról Tótszentgyörgyre tartunk a szolgálati kisbusszal, megtudom, hogy két éve házasok, de a teológia első éve óta szeretik egymást. Itt, a horvát határhoz közeli síkvidéken, első szolgálati helyükön az első úgynevezett gondozó egyházközségben szolgálnak.
Ahol nagy a szükség
A Dunamelléki Egyházkerület legdélebbi részén járunk, ahol elsőként vezették be a gondozó egyházközséget mint önálló jogi személyt, saját anyakönyvezéssel, saját pénzgazdálkodással. Balog Zoltán református püspök tavaly ősszel jelentette be a Baranyai Programtanács ülésén az új koncepció szükségességét. Eszerint,
ahol a népességszám kevesebb és nem tudnak egy teljes állású lelkészt eltartani, ott a falvak összefognak, és tíz kilométeres körzetben lesz egy lelkipásztor. A gyülekezetek egymás istentiszteleti alkalmaira járnak, így nagyobb létszámmal lehetnek jelen.
Ez a 25 éves Szabolcs és Boglárka szerint is jól átgondolt és életszerű elképzelés. Ők a legfiatalabb önálló szolgálatot teljesítő lelkészek, igaz, még nem végzett lelkipásztorok, exmisszusokként dolgoznak, a hatodév második felében járnak.
Szigetvári szolgálati lakásukban beszélgetünk, mielőtt elindulunk a vasárnapi istentiszteletekre. Elmesélik, hogy hosszú távra rendezkedtek be: már kialakították a gyümölcsöst, veteményest, és a szükséges belső munkálatokat is elvégezték. Könnyen beilleszkedtek, mint mondják, Isten olyan helyet mutatott nekik, ahol otthon érezhetik magukat, és az emberekkel is könnyen szót értenek. Itt gyökeret ereszthetnek.
– Itt nagyobb a szükség, mert nincs annyi pályázó lelkész. Nem az utolsó gyülekezeti tagokat jöttünk eltemetni, hanem azért, hogy felébresszük a reformátusságot – jegyzi meg Szabolcs, majd hozzáteszi: – Mindig is szerettünk volna odamenni, ahol nagy a szükség. Az ember tudja, hogy ott van-e, ahol Isten látni akarja.
Boglárka arról mesél, hogyan találtak rá erre a vidékre. „Amikor a gyakorlati évünket töltöttük a Pécs Kertvárosi Gyülekezetnél, kiderült, hogy lelkészeket keresnek ide, mi pedig éppen ezen a vidéken szerettünk volna szolgálni. Érdekes, hogy már négy évvel ezelőtt egy legáció (egyházi főiskolai növendék kiküldetése – a szerk.) alkalmával jártunk erre, és azóta tudjuk, hogy itt a helyünk – idézi fel.
Lehet velük számolni
A híveket minden esetben a szolgálati kisbusszal szedi össze a „fiatal lelkész házaspár”, ahogy a környékbeliek nevezik őket. Tizennégy falu tartozik hozzájuk, ebből tizenkettőben tartanak istentiszteleteket. Emellett a helyi általános iskolában hittant oktatnak, nemrég pedig a szigetvári gyülekezettel együtt kórust is indítottak. A jövőben tervezik, hogy három óvodában is elindítják a hitoktatást. Miközben elindulunk a vasútállomásra Bálintért, a fiatal kántorért, elmesélik, milyen volt a fogadtatásuk itt, a Dél-Dunántúlon.
Hálás ez a vidék, az embereknek újszerű élmény, hogy van lelkészük, pláne, hogy fiatal. Nyitottak, de tizennégy falu az tizennégyféle közösséget jelent. A bizalomnak még ki kell alakulnia, ezt nem várhatjuk el idő előtt
– véli Boglárka. – A célunk az, hogy majd látogassunk is, ezt pedig a lehető legegyszerűbben képzeljük el: becsengetünk, és közöljük, hogy itt vagyunk, lehet velünk számolni – teszi hozzá.
Minden vasárnap két istentiszteletet tartanak a terület nagysága miatt. Szerencséjükre nemrég rábukkantak Bálintra, a 17 éves kántortanoncra, akivel együtt szolgálnak vasárnaponként. A tizedikes fiú minden héten vonattal érkezik Pécsről Szigetvárra, hogy az istentiszteleteken orgonáljon, péntekenként pedig a kórust vezesse.
– Tavaly hívtak el Szabolcsék a gyülekezetükbe, általuk megerősítette bennem Isten a lelkészi elhívást is. Nekik köszönhetően megértettem, hogy milyen fontos ennek a vidéknek a gondozása mind lelki, mind egyházzenei téren. Abból kell építkezni, ami van, és ezt kell megerősíteni – meséli lelkesen az ifjú kántor. Bálint legtöbbször egy idős presbiter hölgy által felajánlott elektromos, hordozható orgonán, úgynevezett harmóniumon játszik, amit a kisbusszal szállítanak templomról templomra.
Tégláról téglára
A 18. századi, tótszentgyörgyi templomba tartunk. Mint minden vasárnap, az ifjú tiszteletes már körbetelefonált, hogy hány fuvarra lesz szükség a délelőtti istentiszteletre. A gyülekezet tagjai – egyelőre főként idősebbek – hozzászoktak az új rendszerhez, sőt úgy tűnik, élvezik is. Az első néni, akit felveszünk a kisbuszba, arról beszél: izgalmasnak tartja, hogy megismerheti a környező települések templomait. Nagy reményeik vannak most, hogy ilyen fiatal, agilis lelkészeik lettek, de amikor a házaspár nem hallja, hozzáteszi: – Csak nehogy megunják, és elmenjenek!
A fiatal lelkészeknek azonban komoly terveik vannak, és tégláról téglára építkeznek.
Mindössze tizenkét fős a vasárnapi gyülekezet, ám figyelmük és értelmük egészen a lelkészeké. Bálint orgonál és új éneket tanít, Boglárka a káté vonatkozó részét magyarázza, Szabolcs pedig az Istent nélkülöző élet parttalanságára hívja fel a figyelmet homíliájában. A prédikálás sorrendjét a fiatalok hetente cserélik. Keresztelnek, temetnek, megszervezik az ünnepi istentiszteleteket, idén már konfirmandusuk is volt. Délután körülbelül tízen vagyunk a patapoklosi, festett kazettás mennyezetű templomban.
– Nem várjuk el tőlük, hogy azért, mert mi megérkeztünk, teljenek meg a templomok. Jelezzük, hogy itt vagyunk, és közvetítjük Isten hívását – ismerteti Boglárka.
A hittanoktatásban rejlő hatalmas missziós lehetőség is megérintette őket. – A hittanon tanultak sok gyereknek teljesen új információkat jelentenek, ezért fontos feladat és nagy élmény eljuttatni hozzájuk az ismeretanyagokat. Beszélünk a számukra kusza, távoli vagy tabutémákról is úgy, hogy megértsék. Sok szemléltetéssel, hitről való beszélgetéssel igyekszünk átadni a tudást. Nem utolsósorban pedig a szülők is megszólíthatók a hittanon keresztül. Ez is célunk – emeli ki a tiszteletes asszony.