Tehát kereken négyszáz év választja el egymástól, pontosabban köti össze egymással a mintaadó erdélyi fejedelemasszonyt – aki ráadásul a Magyar Királyság történetében az egyetlen olyan nő, aki reformátusként választott királyné címet is viselt – és az első magyar köztársasági elnök asszonyt. A négy évszázad több történelmi korszakon is átívelt, melyekben a magyar reformátusok, tágabb értelemben a protestánsok – akár prédikátorok, írók, költők, tanárok, tudósok voltak, akár közemberek vagy közszolgák, kormány- és államfők – egyedülálló kulturális, nemzetmegtartó, országépítő szerepet töltöttek be. A reformáció, s különösen annak svájci (helvét) iránya mintegy fél évezrede olyan sajátos küldetés- és hivatástudattal vértezte fel a magyarságot, amely nemzeti jellemünk és sorsunk alakulásában döntőnek, s megmaradásunk, megújhodásunk, a katasztrófák utáni újrakezdéseink kiapadhatatlan erőforrásának bizonyult. Ezért írhatta Illyés Gyula híres költeményében: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin? Nem hiszem.”

Gondoljunk csak bele, hogy kik alakították az elmúlt négy-öt évszázad magyar történelmét. És hogy a magyar fiatalok sok-sok nemzedék óta jórészt protestáns költők, írók művein nevelkednek, szívják magukba a szellemi és lelki táplálékot, a nemzeti öntudatot és a hazaszeretetet. Vajon Károlyi Gáspár, Bornemisza Péter, Balassi, Szenczi Molnár, Apáczai Csere, Bessenyei, Csokonai, Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi, Arany, Tompa, Kemény, Jókai, Mikszáth, Ady, Móricz, Szabó Dezső, Kós Károly, Áprily, Reményik, Kodolányi, Féja, Szabó Lőrinc, Németh László, Szabó Magda, Sütő, Kányádi, Csoóri nélkül volna-e „olyan-amilyen” magyar irodalom? És Bocskai, Bethlen, a Rákócziak, a Rádayak, a Telekiek, Fáy, Kölcsey, Wesselényi, Kossuth, Mikó Imre, Lónyay Menyhért, Csengery Antal, Tisza Kálmán és István, Szilágyi Dezső, Bánffy Miklós, Bethlen István, Bajcsy-Zsilinszky, Nagy Ferenc vagy Bibó István nélkül meg lehetne-e írni az újkori magyar politika (és politikai gondolkodás) történetét? Ugye nem?

Benda Kálmán és más történészek is rámutattak arra, hogy a reformációnak nemcsak az újkori magyar kultúrára, oktatásra, művelődésre, művészetekre és tudományra volt kiemelkedően nagy – sokszor meghatározó – hatása, de jelentősen formálta a nemzeti összetartozás érzését, erősítette a nemzeti összefogást, kikovácsolta szabadságharcos nemzeti jellemünket. A 16-17. században a protestáns prédikátorok, lelkipásztorok, tanítók, írók, nyomdászok hitterjesztő, egyházszervező tevékenységének köszönhetően a „két pogány közt” őrlődő, a Habsburg/német és az oszmán/török hódítók által szorongatott magyar nép a reformált evangéliumi hitben találta meg az utat a megmaradásra. Ebben majd száz éven keresztül vezető szerepük volt az önálló Erdélyi Fejedelemség kálvinista államfőinek, Bocskai Istvántól Bethlen Gáboron és a két Rákóczi Györgyön át Apafi Mihályig. És mellettük ott álltak az uralkodásban és az egyház, az oktatás, a kultúra nagylelkű támogatásában is méltó társak, a hitbuzgó, a nemzeti, egyházi közösségüknek és családjuknak elkötelezett református fejedelemasszonyok. A principissák – Károlyi Zsuzsannától Lorántffy Zsuzsannán át Bornemissza Annáig – máig példaképei lehetnek minden magyar (és nem csak református) női politikusnak. Akárcsak a 18. századi Erdélyben élt Bethlen Kata, a „protestáns Antigoné”, aki az első magyar orvosnőnek tekinthető, vagy a 20. századi híres divattervező és misszionárius „kegyelmes asszony”, Zsindelyné Tüdős Klára, akik a rendületlen istenhit, az alkotó cselekvés, az önzetlen szeretetszolgálat hősei voltak csapásokban bővelkedő életük végéig.

A ma négyszáz éve elhunyt Károlyi Zsuzsanna azért is minta- és példakép a mai magyar női politikusok számára, mert harmonikusan össze tudta egyeztetni a hitét és a politikát, családja és a közügyek szolgálatát. Húszéves korában kötöttek házasságot Bethlen Gáborral, és a mélyen vallásos, puritán lelkületű asszony mindvégig hű házastársa és jó uralkodótársa volt férjének, amiről fennmaradt levelezésük is tanúskodik. Amikor a fejedelem elhagyta Erdélyt Habsburg-ellenes hadjáratai miatt, távollétében a helyetteseként járt el Zsuzsanna udvartartási, jószágkormányzási ügyekben, nemegyszer fontos politikai természetű megbízatásokat is ellátott. A hadjáratok alatt pénzt, ellátmányt, lovakat küldött Bethlen kérésére. Ezenkívül férjével együtt támogatta a református diákok németországi egyetemekre küldését. Alázattal fogadta és fegyelmezetten tűrte a Gondviselés által rá mért csapásokat: a gyerekkori árvaságot, majd saját kisgyermekei elvesztését, az uralkodás és a gazdálkodás sok gondját, a betegségével járó hosszú szenvedést. A fejedelemasszony még megérte férje diadalmas visszatérését a három évig tartó hadjáratból, de Bethlen Gábor legnagyobb kulturális-szellemi tettét, a gyulafehérvári Academicum Collegium – az 1662 óta mind a mai napig Nagyenyeden működő híres református kollégium – 1622. május 23-i alapítását már nem.

Ma a protestáns felekezetekhez tartozók lélekszámukat tekintve kisebbségben vannak ugyan a magyar népességen belül, de a magyar nyelvben és észjárásban, a szellemi és kulturális életben, sőt a közgondolkodásban és a politikai habitusban is jelen van a protestáns, főként a kálvinista hagyomány hatása. A könyvnyomtatás, a magyar nyelvű irodalom kivirágzása, a bibliafordítások, az iskolarendszer megújítása, az autonóm önkormányzatiság eszmei alapvetése, a tisztes haszon elvén alapuló munkaetika és hivatástudat, a lutheri gazdagabb és a kálvini puritánabb egyházművészet hatásai a zenére, irodalomra, belsőépítészetre vagy a népművészetre mind-mind korunkig érő hatások. Ezek által is lettünk büszke, patrióta alföldiekké, dunántúliakká, erdélyiekké, felvidékiekké, kárpátaljaiakká, délvidékiekké. És annyi balszerencse közt megmaradtunk, mert megfogadtuk a – Reményik Sándor által álorcás, praktikás magyarnak nevezett – nagy fejedelem intését, hogy „nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet”.

Borítókép: Novák Katalin (Fotó: Kurucz Árpád)